A hatalom is tehet függővé, a személyiségre gyakorolt negatív hatása pedig empirikusan is tapasztalható. Mi a közös a híresen kegyetlen diktátorokban és a pszichopatákban? Milyen vékony a határ, ami a vallási vezetők és a diktátorok között húzódik? Valóban a radikális iszlám az, ami a leginkább hasonlít a diktátor rendszerekhez?

James Fallon, a California University professzora tizennyolc éven keresztül vizsgálta pszichiátriai kliensek és pszichopata sorozatgyilkosok agyi aktivitását és pszichés működését. Hogy megtudja, milyen közös vonásaik voltak a legkegyetlenebb diktátoroknak, neurológiai kutatásainak eredményeit a róluk szóló irodalmakkal vetette össze. Az összefüggések megértéséhez ismernünk kell a választ a kérdésre:

Kik is az igazi pszichopaták?

Bár a köznyelvben elég gyakran használják a kifejezést, kevesen tudják, hogy az antiszociális személyiségzavar egyik fajtájáról van szó. A „pszichopátiás triász” szerint nem szeretnek, nem szoronganak és nem tanulnak, vagyis: az empátia hiánya és az egocentrikus gondolkodás miatt nem jellemző rájuk a bűntudat kialakulása, a „pszichopata báj” segítségével könnyen manipulálnak, míg közeli, kötődésen alapuló kapcsolatot nem tudnak kialakítani. Az emberiség majd két százaléka érintett, közülük pedig pár ügyesebből diktátor is lett.

Az agyunk középső temporális lebenyében található egy kis mandula formájú szerv, az amygdala. Szerepe van az érzelmek feldolgozásában és szabályozásában, azon belül is például a félelem és ösztön alapú gondolkodás és cselekvés szabályozásában. A frontális lebeny alsóbb részében található az a kanyarulat, ami valószínűleg sérült a pszichopata diktátoroknál is: amikor erkölcsi dilemmákat vívunk saját magunkkal, az agynak ezen területe aktiválódik, akinél pedig ez az aktivitás alacsony, sokkal hajlamosabb impulzív és kegyetlen viselkedésre. Mivel az amygdala szabályozza a félelmet, haragot és a szexuális vágyat is, egyértelműnek tűnhet, hogy akinél ez a terület atipikusan, esetleg alacsony aktivitással működik, azt a megszokottnál extrémebb ingerek elégítik ki, hajlamosak lehetnek a függőségre is.

A diktátorok is félnek

Mivel a diktátorok neurológiai működéséről nem nagyon készült agyi képalkotó eljárással vizsgálat, a klasszikus pszichopatákra jellemző pszichológiai jellemzők lehetnek a kiindulási alapok a diktátorok viselkedésének tanulmányozásában. Fallon több diktátor viselkedését kutatva talált hasonlóságokat a pszichopatákkal: külön elemezte a líbiai Muammar al-Gaddafi , a fehérorosz Alexander Lukashenko, de a venezuelai Hugo Chávez viselkedését is. Mindegyiknél egyértelműen feljegyezhető az egocentrikus gondolkodás, a hataloméhség, kielégíthetetlen megalománia és kegyetlenség. Az extrém mértékű szorongás és paranoia is jellemző volt egyesekre:

Saddam Hussein például megműtette dublőreit, hogy azok még inkább hasonlítsanak rá,

Kim Jong-il pedig annyira félt a repüléstől, hogy még Moszkvába is egy páncélozott vonattal utazott.

Nem okoznak túl nagy meglepetést Fallon eredményei, melyek szerint a diktátorokra nem volt jellemző a szoros emberi kötődés, empatikus kapcsolat. Általánosságban elmondható róluk, de a nagyobb hatalmú vallási vezetőkről is, hogy karizmatikusak, retorikai képességeik kiemelkedőek, könnyen befolyásolnak és mozgatnak meg tömegeket. Kivétel azonban itt is van: Khomeini ajatollah még a farsi nyelvet is alig beszélte, sikerét saját és mások őszinteségének hiánya segítette, sokan egyszerűen nem merték bírálni. Népe iránti szimpátiáját később sem sikerült, még saját tanácsadói felé sem kimutatnia. Követőinek viszont meglepő módon ez nem jelentett gondot: sosem várták tőle problémáik teljes megértését vagy, hogy magáévá tegye az iráni identitást.

Vallási vezetők és radikális iszlám

Gyakori, hogy vallási csoportok vezetői zsarnoki, elnyomó, akár erőszakos rezsimet hoznak létre: ezekben az esetekben azonban a pszichés éretlenség vagy zavar mellett a spirituális éretlenség is tényező. Ők azonban nem is tekinthetőek „igazi” vallási vezetőknek, hiszen legtöbbjük a vallást és annak eredeti tanításait kifordítva, eszközként használják saját megalomán céljaik elérésére. Az érett vallási vezető azonban nem diktál, viszont követőinek fejlődését segítve egyformán szolgálja is őket.

A hit, akár kapcsolódik valláshoz, akár nem, protektív tényező,

a vallási fanatikusok azonban az elit hívők egy kiválasztott osztályában is hisznek: őket pedig gyakran olyan illuzórikus tulajdonságokkal ruházzák fel, melyek nem csak a feltétlen követésben, de hibáik és kegyetlen tetteik elnézésben is segíti őket. Bár ez a jelenség épp úgy jelen van a keresztény vallásban – gondoljunk csak a papokról, lelkészekről sorra kiderülő pedofil ügyekre, és a vallási közösség ennek ellenére fennálló bizalmára – jelenleg az iszlám vallás az, amiben ez a legszélsőségesebben felfedezhető. A jelen korban gyakorolt iszlám megtagadja a civilizált világot és egészségtelen visszamaradottságot erőltet a társadalomra. A radikális iszlamisták a „szent erőszak” végletes módszereit bevetve egy még veszélyesebb szintre emelték a dzsihádista stratégiát.

Vezetőik viselkedésének elemzése és hirtelen diagnosztizálása agyi képalkotó eljárások nélkül veszélyes lenne, de tény, hogy követőik toborzásában segítségükre van az új tagok félelmének ismerete, annak manipulálása. A radikális iszlamista terrorszervezetek különlegesen kegyetlen tettei pedig nem engednek egyenes ági következtetést, hogy pszichopaták válogatott gyülekezetéről lenne szó, a valláshoz szorosan kapcsolódó szocializáció, toborzó módszereik és követőik nyugati világból való kiábrándultsága vizont mind figyelmen kívül nem hagyható tényezők.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ