Hirdetés

Olimpia, világbajnokság, maratonfutás – a folyamat ugyanaz. Kőkemény edzések, a várva várt megmérettetés, győzelmi mámor, majd következik a jól megérdemelt boldogság és pihenés. Vagy mégsem? Mit élhetnek át most a nemzeti fociválogatottak vagy a női U20-as kézilabda-világbajnokság győztesei?

Hirdetés

Akinek volt már igazán nagy célja az életben – nem biztos, hogy sportverseny, lehet akár államvizsga, egy nagyobb prezentáció vagy utazás , amire hosszú hónapokon, talán éveken keresztül készült, majd elérte, és sikerrel túl volt rajta, annak mind ismerős lehet az érzés. A megkönnyebbülés,

a felszabadultság helyett a kínzó üresség kerít hatalmába,

már-már depressziós tünetekkel járhat ez az időszak.

Olimpia utáni depresszió

Angolul post-olympic blues néven található meg a szakirodalomban, de ez a jelenég nem csak az olimpikonokat érinti, hanem minden élsportolóval előfordulhat. Az állapot lényege, hogy a nagy verseny után a sportoló a csalódottság, üresség érzését éli át, akár ténylegesen depresszióba eshet. A probléma oka, hogy a cél, ami az elmúlt időszakban éltette a sportolót, ami kitöltötte minden percét, hiszen a naponta akár többször zajló edzések, az étkezés, a pihenés, a szabadidő eltöltése mind az olimpiára való felkészülés jegyében telt. Az olimpia előtt, alatt a sportolót nemzete sztárként ünnepli, rengeteg figyelmet és törődést kap, azonban a verseny után lassan lecsillapodik az érdeklődés – ő pedig ott marad cél nélkül, rajongók nélkül, egy következő 4 éves felkészülési ciklus előtt. Egy kutatás szerint a 2010-es vancouveri téli olimpiáról hazaérkező sportolók zavarodottság, düh, depresszió, elhagyatottság és üresség érzéséről számoltak be hazatérésük után.

Sokan azt hiszik, a győzteseknek könnyebb, pedig ez nincs feltétlenül így. Hiszen aki nem nyert, annak legalább van miért nekiállni ismét az edzések hosszú sorának, de aki az aranyat hozta haza, az pillanatnyilag lehet, hogy semmilyen motivációt nem talál a folytatásra – hiszen innen hova van feljebb?

Az olimpia utáni depresszió nem csak az olimpikonoknál fordulhat elő, de náluk a leghangsúlyosabb, hiszen csak négyévente rendezik meg a versenyt.

Szuperhősök mítosza

Az élsportolókról hajlamos a közvélemény azt a képet festeni, hogy szuperemberek: hihetetlen fegyelem, erő lakozik bennük, kiemelkedő testi képességeik pedig hasonlóan csodás lelki tényezőkkel párosulnak. Azt gondoljuk, hogy a sportoló nem szorong, nem dühös, nem fáradt, nem deprimált, nem panaszkodik vagy mégsem olyan hibátlan a kép? Morgan ezt már 1985-ben sportolói „jéghegy-profilként” emlegette, a sportoló fel nem vállalt negatív énjére utalva. Lasch szerint (1996) az idealizáló társadalom nem engedi meg, hogy olyan „kiábrándító” részletek derüljenek ki a sportolóról, mint hogy ő is szoronghat, lehet kedvetlen vagy éppen küzdhet mentális zavarral, ezért elvárja tőle, hogy mindig kifogástalanul viselkedjen. A sportolók is elsajátítják ezt a nézetet, és emiatt hajlamosabbak elfojtani negatív érzéseiket, nem beszélnek ezekről és nem keresnek segítséget.

Megküzdési módok

Bár valószínűleg olvasóink nagyját nem fenyegeti pont az olimpia utáni depresszió, más sportversenyek, nagyobb életesemények után azonban felléphet egy ehhez hasonló ürességérzés, szomorúság. Az első és legfontosabb, hogy tisztában legyünk vele: ez egy teljesen normális állapot!

Nem vagyunk egyedül a problémával,

nem vagyunk emiatt kevesebbek vagy rosszabbak másoknál. A megküzdésben sokat számít már az is, hogy tisztában vagyunk a jelenség létével, így nem lepődünk meg, ha előjön, de vannak más praktikák is, amik segíthetnek.

  • Szánjunk időt a pihenésre! Óriási terhelésen vagyunk túl, adjunk időt testünknek és lelkünknek is regenerálódni. Ne rohanjunk bele a következő kihívásba, inkább tartsunk pár nyugodt, lassú hetet, és igyekezzünk ítélkezésmentesen megfigyelni, milyen folyamatok zajlanak bennünk.
  • Érjük utol magunkat! A felkészülés alatt biztos rengeteg dologról le kellett mondanunk: régen találkoztunk barátainkkal, nem töltöttünk minőségi időt családunkkal, tornyosulnak az izgalmas könyvek az éjjeliszekrényünkön, hosszú a kipróbálandó éttermek listája. Most itt az idő bepótolni ezeket! Tegyük meg végre szabadon azokat, amik idáig nem fértek bele szigorú menetrendünkbe, járjunk színházba, menjünk koncertre, rendeljünk desszertet és igyunk meg egy pohár bort – vagy amihez csak kedvünk van!
  • Gondolkodjunk a jövőn! Nem árt már a nagy verseny előtt is foglalkozni időnként azzal a gondolattal, hogy mi lesz utána. Újabb tervek felállítása segít, hogy ne maradjunk teljesen céltalanul a megmérettetés után.
  • Legyünk magunkra büszkék! Megnyertük vagy sem, veregessük meg saját vállunkat jó alaposan, hogy ennyi energiát nem kímélve haladtunk célunk felé, és ott aztán helytálltunk. Ne az abszolút helyezés tükrében értékeljük teljesítményünket, hanem hogy magunkhoz képest milyenek voltunk, sikerült-e kihoznunk magunkból a legtöbbet!
  • Ha pedig egy barátunk, rokonunk van túl ilyesmi megmérettetésen, kezeljük érzéseit elfogadóan, empátiával. Ne lepődjünk meg, ha letörtnek, kedvetlennek látjuk, inkább segítsünk neki visszailleszkedni a „szürke hétköznapokba”.

 

Felhasznált irodalom:

Lasch, C. (1996). Az önimádat társadalma. Budapest: Európa.

Newman HJH, Howells KL and Fletcher D (2016) The Dark Side of Top Level Sport: An Autobiographic Study of Depressive Experiences in Elite Sport Performers. Front. Psychol. 7:868. doi: 10.3389/fpsyg.2016.00868

Richard D. Gordin & Keith P. Henschen (2012) Reflections on the Psychological Preparation of the USA Ski and Snowboard Team for the Vancouver 2010 Olympic Games,Journal of Sport Psychology in Action, 3:2, 88-97, DOI: 10.1080/21520704.2012.683091

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző sportpszichológiai tanulmányokat folytat, fő területei a vizes sportok: vitorlásversenyző, vitorlás edző volt, jelenleg is szörfözik és merül. Emellett újságíróként, és marketing-kommunikációs szakemberként dolgozik.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ