Szaddám Huszein egykori iraki elnök pályafutása kevesek számára ismeretlen. A 20. század egyik leggyűlöltebb karaktereként nemcsak történelmi és politikai, de pszichológiai érdeklődés tárgya is lett. Milyen személyiségjegyek, motivációk és döntéshozatali mintázatok mozgatták a diktátort és ezzel nemzetek sorsát? A Jerrold M. Post által 1991-ben felállított pszichológiai profil ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Szaddám Huszeint gyakran nevezték a Közel-Kelet őrültjének. Post szerint ez a megfogalmazásmód nemcsak hamis, de veszélyes is. Ez a pejoratív diagnózis azt sugallta, hogy egy kiszámíthatatlan, irracionális ámokfutóval volt dolga a világ döntéshozóinak, holott ez a legkevésbé sem igaz. Huszein egy értelmes, megfontolt, számító politikus volt, épen ebből adódóan veszedelmes.

Habár mind az őrült, mind a megalomániás jelzőt gyakran használták a diktátor személye körül, valódi pszichotikus problémára semmi sem utalt. Nem volt impulzív, mindig alapos megfontoltsággal cselekedett, a legtöbb esetben kifejezetten türelmes embernek bizonyult. Olyannyira, hogy sokak szerint az időt mint fegyvert tudta használni.

Szemben azzal, hogy pszichésen nem szakadt el a realitástól, politikailag igen messze táncolt tőle.

Szaddám világnézete torz volt és beszűkült, az arab világon kívüli világról meglehetősen karcsú tapasztalattal fűszerezve. Szovjet katonai tanácsadói voltak az egyetlen nem-arab kapcsolatai. Talpnyalókkal vette körül magát, akik nem mertek ellentmondani neki hírhedt brutalitásának köszönhetően. Kegyetlenül kiiktatott mindenkit, akit fenyegetésként észlelt hatalmára nézve. 1979-es hatalomra jutását követően első dolga volt kivégeztetni 21 magas rangú tisztviselőt, kiknek lojalitását megkérdőjelezhetőnek tartotta. 1982-ben rosszul állt az ország szénája az Irán elleni háborúban, és Irán Szaddám Huszein lemondását követelte a béke megkötésének érdekében. Huszein miniszterei őszinte tanácsát kérte az ügyben, mire az egyikük azt javasolta, hogy átmenetileg álljon félre, majd a béke megkötése után üljön újra az elnöki székbe. Szaddám többszörösen is megköszönte neki őszinteségét, másnap pedig darabokban küldte el a miniszter holttestét feleségének. Az ellentmondás ellehetetlenítésével csak még szűklátókörűbbé vált a diktátor.

Huszein fejében Irak és a saját sorsa egy és véglegesen összeforrott koncepció volt. Hataloméhsége – saját maga és az ország részére – nem ismert határokat. Emelkedett énképének része volt egyfajta messiásszerep, egy álom, miszerint szárnyai alatt egy egyesült arab államot hoz létre.

Messiásként egyetlen egy emberhez kötötte hűség: saját magához.

A szent célhoz vezető útról bármilyen akadályt hajlandó volt elsöpörni: akár hűséges barátokat, akár szövetséges országokat. Fékezhetetlen agressziója egyrészt eszközként szolgált céljai eléréséhez, másrészt azonban védekezésként is szolgált alaposan maszkolt bizonytalanságára. Habár Huszein pszichotikus nem volt, erős paranoid hajlamai voltak. Mindenhol és mindenkiben ellenséget látott, persze nem teljesen alaptalanul. A saját felelősségét az ellenségek megteremtésében azonban nem látta be, és bármikor kész volt a megtorlásra akár valós, akár képzelt támadásokat követően. Összeesküvés-elméletekben gondolkodott, és könnyedén talált nem létező bizonyítékokat is ezekre.

Szaddám úgy tekintett magára, mint a történelem nagy vezetőinek egyikére.

Hősei közt szerepelt többek között Castro, Tito, Nasszer és Mao Ce-tung. Csodálta őket a külföldi befolyás alól való szabadságukért és a szocializmus bevezetéséért. Maóhoz hasonlóan Huszein is arra biztatta a gyermekeket, hogy jelentsék szüleik forradalomellenes tevékenységeit. Szintén Mao istenítéséhez hasonlóan, Huszein is ilyen státuszra tört, Irak bővelkedett az óriási, őt ábrázoló szobrokban és képekben. Amikor személyes kultuszáról kérdezték, csak vállat vonva azt felelte: „nem tehetek róla, ha ezt akarják csinálni”.

Ez a politikai személyiségkonstelláció – messiási ambíciók, korlátlan hataloméhség, a lelkiismeretesség hiánya, agresszió és paranoid életszemlélet – tették Szaddám Huszeint igazán meghatározó és veszélyes emberré. Miközben nem volt kifejezetten karizmatikus vezető, mégis ezek a személyiségjegyek tették őt népszerűvé is bizonyos palesztinok körében, akik az ügyükért kiálló rettenthetetlen harcost látták benne.

Felhasznált szakirodalom:

Post, J. (1991): Saddam Hussein of Iraq: A Political Psychology Profile. Political Psychology, 12(2), 279-289. doi:10.2307/3791465

MEGOSZTÁS
A szerző pszichológus, a Mindset Politikai pszichológia rovatának szakújságírója. Társadalom és szervezetpszichológia mesterszakon végzett az ELTE-n, szabadidejében fotózással is foglalkozik.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ