Mégis mikor érdemes egy kapcsolatnak véget vetni? Néha egy kívülálló számára teljesen egyértelmű, hogy egy ismerős párnak miért kellene szakítania. De miért van az, hogy ha mi vagyunk benne egy kapcsolatban, akkor a döntés koránt sem tűnik olyan egyértelműnek? Hogyan lehet a szakítással járó fájdalmat a minimumra csökkenteni? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Kovács Orsolya, tanácsadó pszichológus.

Vannak olyan helyzetek, amelyekben viszonylag egyértelműnek tűnik, hogy a kapcsolat menthetetlen: ilyenek a mérgező kapcsolatok, amelybe a fizikai, verbális vagy érzelmi agresszió beférkőzött, és komolyan rombolja az egyik vagy mindkét fél életminőségét. Vannak ugyanakkor ennél jóval ellentmondásosabb szituációk is, amelyekben a felek folyamatosan mérlegelik az érveket és ellenérveket, de sehogyan sem tudnak dűlőre jutni. Néhány, talán elsőre nem egyértelmű szempontot érdemes ilyenkor végig gondolni:

1. Ismétlési kényszer

Mindenki hoz magával a múltjából egy csomagot a megoldatlan gyermekkori nehézségekből. Párkapcsolatainkban hajlamosak vagyunk ezeket újrateremteni, mintegy törekedve arra, hogy ezúttal happy end legyen a problémák kimenetele. Csakhogy ehhez legtöbbször nem rendelkezünk megfelelő eszközökkel, így létrehozzuk ugyanazokat a helyzeteket, amiben fájdalmat, csalódottságot vagy dühöt élünk meg.

Jó, ha tudunk erről beszélgetni párunkkal, hogy megérthesse, miért viselkedünk olykor vállalhatatlanul. Fontos, hogy türelmesek tudjunk maradni, hogy szeretetteljesen segíthessünk a másiknak abban, hogy meghaladja azokat a viselkedésmintákat, amiket a múltjából cipel.

Amikor már nem tudunk türelmesek maradni, belecsúszunk a konfliktusspirálba, ahol ismerjük a végszavakat, és ahonnét nincs konstruktív újraközeledés.

2. Érzelmi bezárkózás

Egy kapcsolat elején az egyik legfontosabb összekovácsoló tényező a nyitottság. Ekkor az emberek többsége intim közelségbe engedi magát a másikhoz, és központi élményeket, érzéseket és gondolatokat oszt meg vele. Ha a kapcsolat előrehaladtával sérül a bizalom, érzelmileg távolodni kezdenek a felek, gyakran már szinte elzárják valódi érzéseiket társuktól. Társunk mindeközben azt élheti meg, hogy nem vezet út hozzánk.

Visszafordítani ezt a folyamatot sérülékenységünk felvállalásával és a kudarctól való félelmünk átdolgozásával lehet. Ez egy komoly önismereti munka, amelyben

elsősorban önmagunk elfogadásáért kell lépéseket tennünk.

A gyakorló pszichológusok egy jelentős része szerint a szerelmi élet annyira erős, mint a két fél közt lévő nyílt kommunikáció.

oktoberfest-968231
Amíg valakiben megérik a döntés a szakításra, érzelmi hullámvasúton száguld

3. Újrakezdéstől való félelem

Az egyik leggyakrabban hallott érv a párkapcsolati válsággal küzdő klienseimnél, hogy nem éreznek magukban erőt ahhoz, hogy új egzisztenciát teremtsenek maguknak, vagy gyerekek esetén felkészüljenek az egyedülálló szülő szerepre. A döntésképtelenség ezen formája egészen lehetetlen helyzetekig tud vezetni. A pár tagjai egy lakásban élnek, de semmi valódi közük nincs már egymáshoz, így szinte megfulladnak egymás nyomasztó társaságában. Ez előbb utóbb pszichoszomatikus betegségek kialakulásához, hangulati és szorongásos zavarokhoz vezethet.

A másik igencsak sokszor előbukkanó érzést úgy szokták megfogalmazni, hogy „le vagyok maradva”. Ezt ugyanolyan arányban hallani akár húszas éveikben járó fiataloktól, mint középkorú kliensektől. Akár egy számukra elégedettséget aligha nyújtó kapcsolatból is nehezen szállnak ki, mivel úgy gondolják, hogy kortársaikhoz képest elkéstek valamivel. Ennek hátterében a gyerekkorunkban megalkotott fantáziák és elképzelések állnak, amelyekben sorskönyvszerűen megírtuk magunknak, hány évesen ildomos megházasodni vagy épp gyereket szülni.

Próbáljuk meg felismerni, ha ehhez hasonló üzenetek tartanak meg minket rosszul működő kapcsolatunkban, vagy ha éppen ezek miatt gyakorlunk nyomást magunkra vagy társunkra.

  1. Közös örömök hiánya

A pozitív pszichológiával foglalkozó szakemberek szerint egy jó párkapcsolatban együtt tudunk örülni a másikkal, ha az sikereket ér el, vagy boldogságot tapasztal meg. Sőt, kapcsolati elégedettség szempontjából ez még fontosabb, minthogy a másik tud-e együttérzést mutatni, ha szomorúságot él át társa.

Ez a megállapítás arra utal, hogy a párkapcsolaton belül az egyének személyes fejlődése is fontos tényező. Összetartó ereje van annak, ha a másikat segíteni tudjuk abban, hogy a lehető legjobb énjévé váljon, vagy ahogy azt a Michelangelo effektus jegyzi:

kölcsönösen kihozzuk egymásból a legtöbbet.

5. Túlzott függés vagy függetlenség

A nagymértékű dependencia, és a kötődés hiánya egyaránt azt jelzi, hogy a kapcsolat könnyen a szakítás szélére sodródhat. Az emberek többsége egészséges egymásra utaltságban érzi jól magát egy párkapcsolatban, ami bizonyos élethelyzetekben szinte szükségszerűen meginog. Ilyen például a gyerekszületés időszaka, amelyben szorosan együtt kell dolgozni. Sok párnak nem sikerül megküzdenie azzal, hogy mégis tudjon szabadásgot adni párjának ebben a rendkívül nehéz szituációban, és hozzászokva ehhez a kötöttséghez még nagy gyerek mellől sem mernek külön-külön vagy kettesben elmenni a pár tagjai. Ez könnyen átalakulhat olyan kapcsolat romboló attitűddé, amelyben belső frusztrációnkat a másikra vetítjük, és saját társfüggőségünkből fakadó elégedetlenségünkért a párunkat tesszük felelőssé.

A legfontosabb tanács, amit egy szakítás közelébe jutó személynek lehet adni, hogy ne a társa tulajdonságait értékelve próbáljon döntést hozni, hanem nézzen szembe önmagával. A másik hibáztatása még egy kapcsolatot sem hozott rendbe, ugyanakkor segíti azt, hogy valaki ugyanazokba a rossz történetekbe lépjen bele, legfeljebb más szereplőkkel. Egy kapcsolati kudarc valahogyan mindig szól rólunk, és ha ezt megértjük, könnyebb lesz tovább lépnünk, és elengednünk a párunkat.

A legtöbb, amit magunkért tehetünk egy kapcsolat végén, hogy a leválási folyamatban

megpróbálunk gazdagodni a szakítás által.

Ezt egyetlen módon tudjuk elérni: önismereti munkával, amelyben közelebb kerülünk önmagunkhoz, megértjük saját belső motívumainkat és elfogadjuk aktuális határainkat.

A szerző Kovács Orsolya, tanácsadó pszichológus, a Fejezetek egy mozaikcsaládból sorozat írója, tematikus önismereti csoportok vezetője.

MEGOSZTÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ