Hirdetés

Őszintén, tegyük a szívünkre a kezünket és feleljünk: meglévő kapcsolataink közül hány kezdődött egy hosszas személyes beszélgetéssel, egy kézfogással, illetve hosszú ideje fenntartott kapcsolatainkat (például barátságainkat) milyen mértékben ápoljuk mondjuk heti rendszerességgel egy kávé mellett cseverészve, a fizikai valóságban, látva és érezve embertársunk minden apró rezdülést? Kevésbé? Hidd el, ezzel nem vagy egyedül. Illés Zsófia pszichológus véleménycikke. 

Hirdetés

Nem leszek álszent, nem fogok arról írni, hogy bizony érdemes lenne kapcsolatainkat a maguk reális valóságában ápolni, védve őket az elszemélytelenedéstől, magadat pedig az elszigetelődéstől, hisz ezt Te magad is nagyon jól tudod. De tegyük fel a kérdést: vajon, miért is lettünk ennyire rákattanva a virtuális térben történő beszélgetésre (chatelésre), ami tulajdonképpen nemcsak, hogy nélkülözi a személyközi kapcsolatok bizonyos lényeges elemeit, hanem tulajdonképpen felül is írt bizonyos szabályokat.

Az online álarc

Amit leírunk magunkról, annak ugyan súlya van, azt elkezdjük el is hinni magunkról, de akkora súlya még sincs, mintha szemtől-szembe kellene ugyanezt mondanunk. Annyit ismerhet meg belőlünk a másik, amennyit mi akarunk, hogy megismerjen, és olyan (bizonyos értelemben általunk kontrollált módon) ismeri meg, ahogyan mi szeretnénk.

Addig a pillanatig, ameddig ki nem lépnek a kommunikáló felek a virtuális világból, személyiségük egy része a biztonságos sötétségben marad, titok övezi. S ez a jelenség rá is világíthat arra, miért is szeretünk annyira a neten kommunikálni: a felelősség lecsökken, mondhatunk akármit, „hiszen ezek csak szavak”. Csakhogy: manapság, ezeknek a „csak szavaknak” a jelentősége folyamatosan értékelődik fel, ami a felelősségvállalás egy új oldalát kell, hogy megmutassa. Mondom ezt egy olyan világban, ahol az emberek tetemes része az interneten tájékozódik, tartja a kapcsolatot a legközelebbi hozzátartozóival, sőt új ismeretségekre/ kapcsolatokra tesz szert.

Az internetes beszéd győztesei

A maga különös módján az, ha a neten vagy e-mailben kiválóan kommunikálsz, érvelsz, vitázol, udvarias vagy kedves vagy, ez nem jár mindig feltétlenül azzal, hogy a való életben is fejlődtél. Lehet, ameddig írásban könnyen kifejezed önmagad, addig személyesen benned ragad a szó, s ez nagyon könnyen disszonanciát szül a körülötted élőkben: a „megmondó ember”, a „nagyszájú” – mind ismerünk ilyeneket, miközben a személyes jelenlétet igénylő lényegi döntések meghozatalakor csöndben ülnek. Hosszútávon ez a passzív-agresszív kifejezésmód felér egy öncsalással, vagy becsapással – persze természetesen csak akkor, ha ez a disszonancia egyértelművé válik mások szemében is. Ám, ha így történik, és mégiscsak „leesik az álarc”, akkor csak nagyon fáradtságos munkával lehet helyrehozni az embertársak megbillent bizalmát, hiszen ki is akarna hinni egy csalónak?

A netes kommunikáció valódi győztesei azok lesznek, akik a személyes és virtuális kifejezésmódjukat könnyen tudják közelíteni egymáshoz. Azokat fogjuk ugyanis hitelesnek gondolni, őket akarjuk majd, hogy valódi, személyes életünk részei legyenek. Végtére is szögezzük le, azért mert esetleg valaki MINDEN LÉNYEGES DOLGOT NAGYBETŰVEL ÍR, MINTHA KIABÁLNA, még nem jelenti azt, hogy mindent komolyan is gondol.

Ajánlott irodalom

Patricia Wallace – Az internet pszichológiája (Osiris, 2006)

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ