„A jobb-bal szembenállás értelmetlen, többé már nem hordoz valódi jelentést” – hallhatjuk helyenként a lekicsinylő megjegyzést. „Már régóta a globalista-antiglobalista szembenállás a lényeg” – így mások. Ha a múltszázadi ideológiák többé nem kínálnak megoldást a jelen problémáira, honnan fog érkezni az újítás? Szegőfi Ákos véleménycikke.

Tudja, hogy miért nem kedvelik a liberálisokat? Mert veszítenek. Ha a liberálisok olyan rohadt okosak, hogy az istenbe veszíthetnek mindig?” – teszi fel a kérdést a The Newsroom című sorozat főhőse, Will McAvoy. A kérdés megválaszolása Donald Trump megválasztásával égetően fontossá vált. Úgy tűnik, a demokraták a tengerentúlon áldozatául estek egy gondolati torzításnak, amit a szociálpszichológia hamis konszenzus-hatásnak nevez. Nem is egyszer, de rögtön két alkalommal is elkövették ezt a hibát: először mikor abba a hitbe ringatták magukat, hogy értékrendszerüket mindenki más is osztja, másodszor pedig, mikor úgy vélték, a társadalmat érintő problémákat mindenki hasonlóképp azonosítja.

Ez az utóbbi volt talán súlyosabb tévedés.

A vidéki Amerika, a Rozsdaövezet visszaszólt: miért vitatkoztok az egyetemi campusokon safe-space-ről és gendersemleges vécékről, miközben a Midwest városait lassan visszafoglalja a természet – és mellesleg nincs munkánk sem? Amerikában elindult az alt-right mozgalom, Európában közben (újra) megjelent az illiberalizmus. Bár ideológiai rokonság terén lehet vitatkozni (azon nem, hogy a két ideológia követői aktívan keresik egymást), két közös elem mindenképp van bennük: az egyik a definiálatlanság, a másik pedig a látszólagos innováció. Vajon ehhez hasonló ideológiák fogják felváltani a régieket és meghatározni a jövőnket, vagy valamire teljesen másra számíthatunk?

A megfigyelőknek abban mindenképp igazuk van, hogy a múltszázadi ideológiák jelentős része épp (ki)szenved Európában és az USA-ban is. A baloldal, a liberálisok, a szociáldemokraták elképesztő mennyiségű szavazót veszítenek, és ezt hagyományosan a válságokból szoktuk levezetni. A probléma azonban ennél jóval mélyebb. Ezek a gondolati iskolák azért kezdtek el lassan oszlani, mert nincs birtokukban semmilyen innováció. Reaktívvá váltak, megvalósítható vízió nélkül. Hatalmukban olyanná lettek, akár a vén és szigorú egyetemi professzorok, akik már belefáradtak abba, hogy egy újabb, minden eddiginél zavarosabban kommunikáló nemzedéknek is elmagyarázzák, miért van szükség állami beavatkozásra a szabadpiacon, vagy mi is az a társadalmi egyenlőtlenség, ami ellen megint fel kellene húzni a kesztyűt. Inkább összejárnak néhány szintén kiöregedett ’68-assal, hogy kidolgozzák például a feltétel nélküli alapjövedelem koncepcióját olyan társadalmak számára, amik még az előzőleg bevezetett szociális juttatások visszavonásán is el-elgondolkoznak. Egy ilyen közegben nem csoda, ha hihetetlen

forradalminak és innovatívnak látszanak az illiberalizmus és az alt-right koncepciói.

Definiálatlanságuk, értékrendjük populista sokszínűsége hatalmas lehetőség, mert egy széles szavazói kör láthatja beléjük azt, amit csak szeretne. Az öreg konzervatívok beleláthatják elveik továbbélését, a fiatal, sikertelen, fehér rasszisták megtalálhatják bennük a számukra oly fontos fajgyűlölő tartalmat, az internetes trollok kedvükre bosszanthatnak akárkit, a nacionalisták pedig a nemzeti gondolatot emelhetik újra piedesztálra egy olyan korban, mikor a világ legmeghatározóbb szereplői az országhatárokat teljesen figyelmen kívül hagyó multinacionális vállalatok. Ebben az értelemben az „új jobboldal” egy politikai kalandorság.

Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy ez teljes mértékben direkt van így: a nacionalizmusnak ugyanis soha nem volt igazi gondolati mélysége, se nagy gondolkodói. Mindig is egy változatlanul megőrzött világot, a Föld befőttesüvegét képzelték el, porcelánszerűen merev és törékeny határokkal. Nagyon fontos megérteni, hogy az anakronisztikus múltképhez (nemzeti aranykorhoz) folyton visszatérni vágyó ideológia nem lesz sokáig innovatív, akármilyen köntösbe is öltöztetik. Jelenleg azért sikeres, mert forradalminak tudja magát feltüntetni az emberi jogokkal, a liberalizmussal vagy a szociális piacgazdaság koncepcióival szemben, amik viszont ténylegesen nem tudnak semmi újdonsággal előrukkolni; megmaradt nekik az erőtlen védekezés és a történtekre való puszta reagálás azok alakítása helyett. Sok elemző állítja, főként az alt-rightról, hogy ez nem komoly politikai szerepvállalás, hanem csak egy trollkodás, egyszerű tartalommegosztó felületek kommentszekcióiból indult rosszindulatú vicc, ami összeházasította a mémeket az antiszemitizmussal és a fehér-hímsoviniszta gondolatokkal. Ugyanakkor miért ne lehetne teljesen komoly egy politikai trollkodás? Az alt-right – ebben a megjelenési formájában – jóval modernebb, mint akármelyik másik jelenkori ideológia.

Az új kihívó: a dataizmus

Az amerikai alt-right mozgalom „szellemi atyjaként” jelölte meg a szegény, kurzuson kívül rekedt Oswald Spenglert. Spengler legnagyobb művében, a Nyugat alkonyában egy újfajta történelmi szemléletet, a történelmi morfológiát propagálja, és az alt-right képviselői számos alkalommal bizonyították, mennyire nem fogtak fel semmit abból, amit elméletileg olvastak (nem ítélem el őket, végülis vagy 900 oldal szakszövegről van szó – Trump gyaníthatóan életében nem olvasott ennyit.) Egy fontos tanulsága mégis van Spengler előrángatásának: az újítás a kurzuson kívülről érkezik. Ez nemcsak a politikára, de az irodalomra, a zenére és a technológiai fejlődésre is igaz. Ha végül az alt-right és az illiberalizmus sem tudja tovább tartani magát, akkor hogyan fog kinézni egy eddigiektől teljesen eltérő, modern gondolati iskola? Nem kell nagyon messze kirándulni a válaszhoz, egész pontosan Szilícium-völgyig. Már el is kezdődött egy olyan új vallás építése, ami nemcsak az eddigi ideológiákat, de az azok alapjául szolgáló vallást is tagadja, köztük a humanizmus posztulátumait és az emberi érzelmek helyett az információt, a Big Data-t, illetve annak kezelőjét, az algoritmust állítja be szentségként.

Az izraeli történészprofesszor, Yuval N. Harari vázolta, hogy miből is fog állni az új iskola. Szerinte az eddigi ideológiák mind az emberi érzésre és ezen keresztül a szabad döntésekre vezették vissza magukat: „Ha úgy érzed helyes, dönts így!” – szól az üzenet. Egy morálisan problémás esettel való szembesülés során mélyen magunkba nézünk és érzéseinkre hallgatunk, hogy aztán meghozzuk – elviekben – szabad döntésünket. Mind a szavazóurnánál, mind a bevásárlóközpontban így megy ez. Ha a vásárlóként úgy érezzük, valami nem stimmel, akkor a termék eladhatatlanná válik. akármennyire is jó, ha pedig úgy érezzük, jó és kell, akkor eladható lesz, hiába gagyi az áru. A vásárlónak és a szavazónak mindenképp igaza van. Súlyos politikai döntések is születnek érzelmi alapon: Michael Gove brit konzervatív politikus egy nyilatkozatában kifejtette, hogy azért kampányolt körömszakadtáig a Brexit mellett, mert „azt súgta a szíve”.

Harari szerint a szabad döntés koncepciója sok más humanista alapelvvel egyetemben egyre támadhatóbbá – és ezért tarthatatlanná – válik a tudomány számára, hiszen bebizonyították, hogy érzelmek valójában biokémiai algoritmusok összességei, így az azokon alapuló döntéseink vajmi kevéssé lehetnek szabadok. Lehet, hogy nem ártana a helyzetek kielemzését egy „magasabb” intelligenciára, vagyis az érzelmektől független adatfolyamra bízni, amit mi szolgáltatunk? Harari szerint elképzelhető, hogy a közeljövő emberei az információs algoritmusok döntéseire fogják magukat bízni – amik egyébként jóval optimálisabb viselkedést eredményeznek, mint amire magunktól vagyunk képesek. Erre a párválasztás példáját hozza elő. Tegyük fel, hogy kikérjük az intelligens információfolyam véleményét arról, Johnt vagy Franket válasszuk férjnek! A Nagy Adat válasza így hangzik: „Ismerlek attól a naptól fogva, hogy megszülettél. Olvastam az összes e-mailed, elemeztem a telefonhívásaidat, ismerem a kedvenc filmjeidet, a honlapokat, amiket meglátogattál, feltérképeztem a DNS-ed és a szíved teljes életciklusát. Tökéletesen pontos adataim vannak az összes randidról, másodpercre pontos kimutatásokat tudok mutatni a pulzusodról, a vérnyomásodról és a cukorszintedről, amikor találkoztál Johnnal és Frankkel. És természetesen őket is ugyanígy ismerem, ahogy téged. Mindezek alapján, az algoritmusaim és milliónyi kapcsolatból álló több évtizednyi tapasztalatom alapján azt mondom: válaszd Johnt.” (Harari, 2017)

Bár a dataizmus elsőre nagyon disztópikusnak és távolinak tűnhet,

az algoritmusok már hódításba kezdtek,

nem egy közülük élet-halál kérdésekben is dönthet – jóval hatékonyabban, mint emberi alkotóik. A jövő emberei talán ugyanúgy fognak hinni a nagy adatfolyam bölcsességében, mint őseik a piac önszabályozó mechanizmusában, az érzelmeikben rejlő politikai bölcsességben – vagy éppen Isten akaratában.

***

A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az író álláspontját tükrözi. 

Felhasznált irodalom:

Harari, Y. N. (2017) Homo deus – A holnap rövid története. Budapest, Animus Kiadó.


 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ