A különböző offline és online szerepjátékok a 70-es évektől robbantak be igazán a köztudatba, és a mai napig töretlen az érdeklődés az ilyesfajta szabadidős tevékenységek iránt. A szerepjáték leginkább a serdülőknél, illetve az egyetemisták körében népszerű, azonban egyre szélesebb körű érdeklődést élvez más korosztályoknál is.

Hétköznapi, játékos értelmében röviden úgy írhatnánk le, hogy a szerepjáték során a résztvevők egy kidolgozott szabályrendszerrel operáló, fiktív világban kalandoznak, ahol különböző fantáziaszereplők bőrébe bújhatnak. A szabályok előre kitalált, koherens egységet alkotnak, melyekhez minden játékosnak igazodnia kell, viszont a keretek elég tágak ahhoz, hogy a résztvevők kibontakoztathassák kreativitásukat. 

A szerepjátékok többségénél a mesélő kidolgoz egy világot, keretrendszert, melyben a történet konfliktusok, megoldandó problémák köré rendeződik. A játékosok a választásaik, megoldásaik mentén kedvükre befolyásolhatják a történetek alakulását.

A megbúvó motivációk

Kutatók megfigyelései szerint az ilyen típusú játékok a serdülők, illetve a fiatal felnőttek populációiban a legnépszerűbbek. Elsősorban ebben a két csoportban gyakrabban fordulnak elő az olyan típusú játékosok, akik valamilyen fizikai, külső megjelenésbeli hátránnyal küzdenek, akiknek érzelmi nehézségeik vannak, gátlásosak. Ezen fiatalok számára valamilyen okból nehezített a kapcsolatteremtés, gyakran erősen diszharmonikusak a családi kapcsolataik. A hagyományos kiskamasz, illetve serdülőkori játékok többsége mozgásos, ügyességet, állóképességet, fejlett mozgáskoordinációt, és jó szociális készségeket igényel. Emellett a magas szociális státusz megszerzéséhez kiemelkedő sportbeli, művészeti vagy kommunikációs készségek szükségesek ebben az életkorban. A fizikai hátrányokkal küzdő fiatalok (pl. túlsúlyos, ügyetlen stb.) számára nem sok örömmel kecsegtetnek az ilyesfajta elfoglaltságok. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbbször csapatversenyről van szó, melyben az ügyetlenebb, gyengébben teljesítő serdülők lehúzhatják a csapat teljesítményét, emiatt könnyen válhatnak a gúnyolódás, kirekesztés céltáblájává. Így ezek a kamaszok

hamar  rossz szociális pozíciókba kerülhetnek.

Azok, akik a hagyományos, többség által is elismert elfoglaltságokban nem találják meg az önérvényesítés és kibontakozás lehetőségét, azok számára jó alternatíva lehet egy szerepjátékos társaságba való csatlakozás. A játékmesteri szerep különösen vonzó lehet, hiszen így a csoport vezetőjének szerepébe kerülhetnek, amivel jobb szociális státuszt szerezhetnek maguknak, illetve szociális készségeiket is fejleszthetik a szerepjátékon keresztül. 

Kissé más a helyzet az olyan játékosokkal, akik érzelmi problémákkal küszködnek mindennapi életükben. Rájuk a játék „mintha”-jellege gyakorol nagyobb hatást, a gyermekekre jellemző regresszívebb, szabadságot és következménymentességet nyújtó játékélmény felszabadító a számukra.

A másvalaki bőrébe bújás védettséget ad,

más szerepében könnyebben tudnak kontaktust teremteni, és olyan interakciókba is belevonódhatnak, amelyre a való életben talán sosem vállalkoznának. Így újabb és újabb oldalaikat mutathatják meg társaik számára, ami az ő szociális státuszukat is emeli. Ugyanakkor a szerepjáték az ellenkező hatást is előidézheti, gátlásos ember számára akár szorongató is lehet, hogy sokat kell szóban megnyilvánulni, illetve ha a szerepben rugalmasan kell reagálni a különböző helyzetekre.

A szerepben lét segít olyan lelki feszültségek kiadásában, és küzdelmek megvívásában, amire lehet, hogy mindennapi bőrünkben nem lenne bátorságunk.

Az aktív játékosok nagy része azonban nem küzd súlyosabb érzelmi, szociális, vagy fizikai problémákkal – számukra mi lehet vonzó az ilyen játékokban?

A serdülők esetében nem nehéz megérteni, miért vonzódhatnak a szerepjátékokhoz. Erikson fejlődéselmélete szerint a serdülőkor legfontosabb feladata az addigi szakaszokban megtanultak rendszerbe foglalása, azok egységes identitássá kovácsolása. Egy természetbeli hasonlattal élve: a serdülő olyan, mint egy báb – amilyen kemény és sprőd kifelé a burok, olyan képlékeny, cseppfolyós a belső világ. A serdülő keresi önmagát, különböző szerepeket ölt magára, amiket időnként váltogat. Vonzódik továbbá az ideálokhoz is – egy képlékeny, arányvesztett belső világnak fontos támogatója az olyan szilárd és egyértelmű idearendszer, mint a „jó” és „rossz” eszméje, a világmegváltás és világpusztítás, a rend és a káosz.

A szerepjátékos világ számos azonosulási lehetőséget nyújt, és teret biztosít arra, hogy a játékos külső reakciókat kaphasson a kitalált szerepre,

megtapasztalhassa tetteinek következményeit, mindezt a biztonságos, „mintha-világban”.

A karakterek kijátszása felületet nyújt ahhoz is, hogy beledolgozzuk a játékba a bennünk mozgó számos indulatot, feszültséget, hasonlóképp ahhoz, amikor a kisgyerekek az őket ért feszültségeket játékos formában próbálják feldolgozni (például egy szurit az orvosnál úgy is feldolgozhat egy gyerek, hogy doktorosat játszik).

Mit nyújt a felnőtteknek?

Manapság a felnőtté válás is egyre inkább kitolódik a húszas évek közepéig, így a fiatal felnőttek esetében is lehet szó az identitások próbálgatásáról. Megjelenhet a játékban egy belső igény: a saját sorsunk jobb irányítása, életünk szabadabban élése, a bennünk lévő lehetőségek kibontakoztatása, vagy akár a jungi árnyékszemélyiség, azaz a megélt és megvalósított személyiségünkkel ellentétes tartalmak megélése. Jung Az ember és szimbólumai című művében írja: „Az úgynevezett civilizált tudat szilárdan különvált az alapvető ösztönöktől. Ám ezek az ösztönök nem tűntek el, csupán a tudatunkkal való kapcsolatuk veszett el. Ennek következményeként arra kényszerülünk, hogy indirekt módon nyilvánuljanak meg.” A szerepjáték lehet a Jung által írt ösztönök indirekt megélésének kiváló platformja, amibe szorongásainkat, értelemkeresésünket, de akár az önmegvalósítás és a transzcendencia iránti igényeinket is beledolgozhatjuk. A szerepjáték tehát a személyiségünk árnyoldalainak, lelkünk feszültségeinek megdolgozásával, szociális készségeink fejlesztésével segíthet nekünk abban, hogy jobban egységben érezzük magunkat önmagunkkal. Ehhez viszont mindenkinek meg kell keresnie a saját karakterét, saját meséjét.

A szerző Hátszegi Eszter pszichológus, tanácsadó szakpszichológus jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ