A magyar labdarúgó-válogatott történelmi, 1-0-s vereséget szenvedett Andorrától a jövő évi oroszországi világbajnokság selejtezőjén. A mérkőzést követően a szurkolók keményen felelősségre vonták a játékosokat, mezük levételére szólították fel őket. Dzsudzsák Balázs könnyeivel küszködve nyilatkozott és fejezte ki, hogy fejben nem voltak jelen, és csapatkapitányként egyedül érzi magát a kialakult nehéz helyzetben. Ezeket látva újból felmerül a pszichológus társadalomban régóta aktuális kérdés: miért van az, hogy a magyar labdarúgó-válogatottnál nem tartanak igényt sportpszichológusi segítségre? Véleménycikkünk.

Számos példát láthattunk már arra, mekkora szerepe van a mentális felkészültségnek, akár a teljesítményben, akár a hullámvölgyek átvészelésében vagy a kudarcok feldolgozásában. Hihetetlennek tűnő győzelmek és vereségek tanúi lehettünk: ilyen volt például Roger Federer kettős szetthátrányból, breakpoint-ról nyert Grand Slam meccse, vagy a tavalyi NBA nagydöntőben a Cleveland 1-3-as hátrányból való felállása. Vannak meccsek, amikre épp ellentétes okokból fogunk sokáig emlékezni, mint az MKB Veszprém kilenc gólos előnyről elvesztett BL-döntője vagy a 2000-es olimpián a női válogatott hat gólos vezetésről elbukott bajnoki címe. Utóbbiról Kökény Bea azt nyilatkozta, „ez a seb soha nem fog begyógyulni.”

A magyar labdarúgó-válogatott megítélése a tavaly nyári hőskultuszból a végletes leértékelésbe váltott át, amikor a mezüket vetették le a játékosokkal. Ha valaki ennyi értékítéletet kap a személyére vonatkozóan és ennyire szélsőséges indulatok céltáblájává válik, nagyon lényeges lenne, hogy egy empatikus, nem ítélkező közegben nyíltan beszélhessen az érzéseiről és a gondjairól. Erre azért is van szükség, mert a feldolgozás minősége alapvetően befolyásolja a jövőbeni teljesítményt.

A Testnevelési Egyetemen itthon is bőven képeznek sportpszichológusokat, akik többek között a vereségek feldolgozásában is segíthetnek, mégsem alkalmazzák őket a futball-válogatottnál – míg más sportágakban elismerik a sportpszichológiai munkát. A segítő beszélgetésen túl természetesen számos (bizonyítottan hatékony) módszerrel tudják segíteni a sportolókat céljaik megfogalmazásában, motivációjuk fenntartásában és teljesítményük maximalizálásában. A sportolói lélektan nem abban merül ki, hogyha kiköpi a tüdejét a játékos a címeres mezért, akkor nyerünk, ha meg nem, akkor veszítünk.

A meccsről szóló videókat nézve nem lehet szó nélkül elmenni a történtek mellett. Dzsudzsák nyilatkozatát látva szinte könnybe lábad az ember szeme. Ott áll egy teljesen megtört ember, aki arról szónokol, mennyire egyedül érzi magát és mennyire nem bírja a csapatkapitánysággal járó terhet egyedül viselni. Az egyik riporter bemutatja milyen, amikor valakinek nulla empátiája van, de már meg sem lepődtünk rajta, mert az olimpián is csupa badarságot kérdeztek egy-egy sikertelen szereplést követően. Ne, nehogy támogassuk az óriási szégyenbe kerülő, céltáblák tömegét magára akasztó játékosunkat, aki évek óta szívét-lelkét kiteszi, inkább savazzuk. Bravó.

Nézzük tovább, mik voltak még. Azok a szurkolók, akik pár napja a himnuszt énekelték egy 3-0-ás vereség után, most pocskondiázzák a játékosokat, levetetik a mezüket. Ambivalens érzések kavarognak bennünk. Tényleg nem elfogadható egy ilyen meccset elveszteni, de ezt valószínűleg a játékosok is tudják. Főleg az egy évvel korábban történtek fényében nehéz ezt feldolgozni. Teljesen érthetetlen az egész. A nemzeti 11 szereplése és a szurkolók reakciója egyaránt. Néhányukat motiválatlansággal vádolják, pedig nehéz elképzelni, hogy ha valaki magára öltheti a magyar mezt, eszébe juthat a vereség. Mint egykori sportolók, jelenleg sportpszichológiai cikkek és könyvek tömegét olvasók tudjuk, hogy egy-egy meccs előtt vagy közben rengeteg olyan tényező van, ami megváltoztathatja a játékunkat pozitív és negatív irányba egyaránt.

Eszünkbe jut, hány leendő és végzett pszichológussal beszélgettünk arról, mennyire degradálják a pszichológia tudományát, mennyi buta gondolatot hallunk sportolóktól, edzőktől és szakvezetőktől a pszichológia sportban való alkalmazásáról. Vajon kamu adatokat szolgáltatna a tudomány az embereknek? Nyugatabbra miért használnak már a legtöbb klubnál szakembert? Illetve Storck hazájában is sikeresen alkalmazott sportpszichológiai elemeket miért nem lehet beépíteni a válogatott felkészülésébe? Itthon miért csak a csapatok kis százaléka nyitott a pszichológiai segítségnyújtásra? A sportpszichológus nem lát a fejedbe és a személyiségedet sem akarja megváltoztatni, csak segít abban, hogy a maximumot hozd ki magadból és sikerhez segítsd a csapatot, jelen esetben az országot. Ez kinek rossz? Ha az effajta segítségtől félsz, akkor a pályára való vagy? A szövetség miért nem fordít erre pénzt? Nincs egy értelmes ember sem, aki látná ennek szükségét? Akkor nézze vissza Dzsudzsák Balázs interjúját a meccs után és vegye észre, hogy egyéni és csapat szinten is szükség van a segítségre, ami nem fog magától megoldódni.

Szurkolóként is tudunk tenni azért, hogy könnyebb legyen számukra a továbblépés: ne csak a siker idején örüljünk együtt, hanem az ilyen hullámvölgyből is segítsünk nekik kijönni. A részeges futball megmondóemberek negatív véleményének hallgatása és himnuszunk „balsors, akit régen tép” sorának fülünkben csengése helyett nézzünk előre, és támogassuk a srácokat!

A cikk szerzői: Kovács Kristóf és Molnár Dorottya

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ