A szerelem rendkívül összetett és éppen ezért nehezen kiismerhető jelenség. Amikor találkozni vélünk életünk társával, a másikra adott kémiai reakcióink, elvárásaink, személyiségünk tudatos és érzelmi összetevői elválaszthatatlanul összefonódnak, és alaposan megkavarják éleslátásunkat. Nem számolunk azonban azzal, hogy sokan gyermekkorunktól kezdve magunkban hordozzuk az idealizált nagy ő képét, amely alig várja, hogy végre valakiben testet ölthessen.

A szerelmi házasság csupán az elmúlt évszázad során vált elfogadottá, a házastárs kiválasztása korábban elsősorban vagyoni, társadalmi alapokon történt, és csak a mítoszokban és a romantikus regényekben olvashattunk olyan történeteket, ahol a főhős és szerelmese boldogan élnek míg meg nem halnak. Annyi bizonyos, hogy a világ különböző kultúrái ma is eltérő módon értékelik a szerelem fontosságát a házasságban és a családalapításban. Nyugati felfogásunk a szerelem élményét a párválasztás elengedhetetlenül fontos részének tekinti, míg más, például távol keleti kultúrák a szerelem jelenségét zavarónak és nyugtalanítónak tartják. Bárhol is legyen az igazság, láthatjuk, hogy kultúránk mondáiban, gyermekkori meséinkben, de még a felnőttként megkedvelt történeteinkben is fontos motívum a küzdelmekkel teli út végén a másik megtalálása. Az analitikus pszichológia ezt a folyamatot az önmegvalósítás elengedhetetlenül fontos részének tekinti, mivel

az „igazi” megtalálása a tudattalan lélekrészünkre való rátalálás is egyben.

Így hát nem véletlen, hogy számtalan legenda, kutatás és cikk járja körül a szerelem témáját, és keresik azokat a tényezőket, melyek szükségesek a szerelem állapotának kialakulásához, és fenntartásához, akár egy életen át. A szociálpszichológia kiemelt jelentőséget tulajdonít e témában a fizikai megjelenésnek, a közelségnek és a hasonlóságnak. Ez nem is meglepő, hiszen jól meggondolva egy olyan személy, aki fizikai vonzerő tekintetében megfelel kultúránk szubjektív megítélésének, a közelünkben él vagy dolgozik és háttérjellemzői alapján hasonlatos hozzánk, párbeszédeink folyamán visszaigazol és megerősít minket, mondjuk ki:

jó partinak számít.

Természetesen a vonzalom nem alapulhat pusztán tudatos választáson, gyakran szükségünk van bizonyos fokú ismeretlenségre, különbözőségre ahhoz, hogy érzelmeink fellángoljanak a másik iránt.

Párválasztásunk gyakran értetlenkedést vált ki környezetünkből, miközben mi a fellegekben járunk.

A tudomány fejlődésének köszönhetően mára már tudjuk, hogy ez a lángolás, a szenvedélyes szerelem élménye, mint például a pirulás, a heves szívdobogás, az eufória, az izzadó tenyerek jelensége leírhatóak pusztán kémiai vegyületek eredményeként. A tudósok szerint e mámorító hatás viszont hamar elmúlik, és másfél-két év elteltével a szenvedély csökkenni kezd. Éppen ezért számos kutatás próbálta megfejteni az időtlen, beteljesült szerelem titkát, így született többek között Sternberg  háromszög elmélete, melyben a szerelmet az  Intimitás-Szenvedély-Elkötelezettség hármasára bontja, és amely hatékonyan egyesíti magában a szenvedélyes szerelem és a társszerelem összetevőit. Azonban láthatjuk, hogy életünk szerelmeit nem feltétlenül ezen jellemzők tudatos átgondolása után választjuk ki, hanem szubjektív, mások számára gyakran láthatatlan szempontok befolyásolnak minket.

A szerelem vak?

Életünk folyamán feldolgozhatatlan mennyiségű impulzus ér bennünket, ezért világunk észlelése közben kénytelenek vagyunk szelektálni és kategorizálni. Gyakran megtörténik, hogy környezetünk elemei (legyenek akár emberek, állatok vagy tárgyak) miután besorolásra kerültek, elveszítik további érdeklődésünket. Nem így szeretett partnerünk. Szerelmünk tárgya általában nem szűnik meg érdekesnek lenni számunkra, gondoskodó tekintetünk olyan dolgokat is megláthat, amelyek még csak lehetőségként rejlenek a másik félben. Sőt nem csak meglátjuk, előfordul, hogy szerelmünkkel valóra is váltjuk ezeket a lehetőségeket. Ezen a ponton merülhet fel a kérdés, hogy vajon valóban ott rejlik-e a másikban a lehetőség, hogy önmagánál több, netán valaki más legyen, vagy elég a puszta tény, hogy hiszünk benne, és így

végeredményben mi magunk teremtjük meg a másik felet?

Hogyan láthatunk meg valamit a másikban, ami nincs is ott?

Jung szerint a kezdetektől tudatalattinkban hordozzuk a másik nem minőségeit, viszonyulásait, ideáit is. Személyiségünknek ez az aspektusa rejtőzködik, és élesen elhatárolható a tudatos, (általában) biológiai nemünk alapján kifejlődött, annak megfelelő énképtől. Így minden férfi hordoz tudatalattija mélyén egy fenimin énrészt, az animát, és minden nő egy maszkulin énrészt, az animuszt. Ezek az énrészek sokszor segítségünkre sietnek életünk folyamán, mivel nemcsak, hogy kulcsszerepet játszanak a másik nem megértésében, de bizonyos mértékben azt is meghatározzák, hogy kik iránt érzünk szenvedélyes vonzalmat, hiszen

szerelmeinkben gyakran a saját tudattalan énrészeinket látjuk megtestesülni.

De miből is épül föl ez a belső, tudattalan énrész, ami ilyen mértékű hatást gyakorol ránk?

A bennünk élő „Nagy Ő” és a valódi másik megismerése

jo19ib
Partnerünkkel kapcsolatos elvárásaink kedvenc gyermekkori történeteinkből is fakadhatnak.

Mivel gyökereinktől nem szabadulhatunk, így elsősorban ellenkező nemű felmenőink alkotják belső ideáink bázisát. Lehet szó tudattalan vágyról, hogy olyan társra leljünk, mint szüleink, egyfajta belénkvésődött sorskönyvről, ami nem enged szabadulni múltunktól, vagy tudatos elhatárolódásról, hogy milyen párt nem szeretnénk magunknak, végeredményben szülői képünk így vagy úgy, de hatással lesz a bennünk élő „igazira”. Erre épülnek rá azok az elvárások, melyekre kultúránk tanít már a kezdetektől fogva. Kedvenc kisgyermekkori meséink, családi történeteink, serdülőkori kalandregényeink, a fantasy-k és akciófilmek nemcsak énképünket alakítják, hanem ahogy azonosulunk kedvenc szereplőinkkel úgy a másik félről való elképzeléseink is épülnek, fejlődnek. Ugyanígy hatással van ránk aktuális szociális közegünk. A ‘klikk’, amely serdülőként körülvesz és meghatároz bennünket, egyben a bennünk élő másik ideáját is alakítja. Természetesen felnőtté válásuk során érzelmi életünk is fejlődik, harcok és küzdelmek, sikerek, tanulságok és csalódások szegélyezik utunkat, és így folyamatosan alakul lelkünkben a vágyott férfi vagy nő karaktere is.

Felnőttként keressük a megfelelő társat, akivel közösen járhatjuk végig életünk nagy kalandját. Ha összekerülünk valakivel, lelkünk mélyén összehasonlítjuk a bennünk élő másikkal, és amennyiben egyezést tapasztalunk fejest ugrunk a kapcsolatba. Néha elég egy-két azonosság, és a másik iránt érzett szerelmünk máris fokozódni kezd. Ilyenkor gyakran annyira elvakít bennünket az öröm, hogy megtalálni véljük az „igazit”, és így végre lehetőségünk nyílik megélni belső szerelmünket egy valós társsal, ám sokszor elkendőzzük magunk elől a tényt, hogy az egyezés nem feltétlen tökéletes. Ez az állapot gyakran évekig tart, és előfordul, hogy a párunk nincs is tisztában azzal, hogy milyen képnek kéne megfelelnie, hiszen ha a belső és a valódi kép közötti különbségeket nem látjuk, úgy tudatosítás hiányában megfogalmazni sem tudjuk őket a másik fél számára. Ez pedig viselkedésünkre is rányomhatja a bélyegét, hiszen ha feltételezzük, hogy párunk valamilyen, ámde tettei ezzel nincsenek összehangban, akkor

értetlenül, és egyre türelmetlenebbül állunk kapcsolatunk előtt, anélkül, hogy realizálnánk, hogy a mi elvárásaink voltak tévesek a másik fél irányába.

A téves feltételezések és reprezentációk útvesztőjében pedig igazán könnyű eltévedni, és bár az okokat általában nem tudjuk beazonosítani, de a bizonytalanság és a harag egyre csak növekszik bennünk.

pár 2
A kapcsolat kezdetén mintha egy romantikus film szereplői lennénk, csak később derül ki, hogy végül boldogan élünk-e együtt míg meg nem halunk…

Aztán egyszer csak sokként érhet bennünket a felismerés, hogy kedvesünk nem teljesen olyan, mint amilyennek gondoltuk. Sok kapcsolat ezen a ponton ér véget, és gyakran a másik felet hibáztatjuk csalódásunk miatt, aki pedig valószínűleg csak abban tekinthető hibásnak, hogy nem vette észre, vagy nem világított rá időben a tévedésünkre. Ilyenkor érdemes megállni egy pillanatra, és felülbírálni a közösen eltöltött időt. A szóban forgó hiányosság lehet kulcsfontosságú, ugyanis rámutathat olyan mélyen ütköző elvi különbségekre, amelyek ellehetetlenítik a folytatást, azonban eredhet egy olyan naiv gyermekkori vágyálomból is, amely felnőtt énünk számára már nem bír további jelentőséggel. Utóbbi esetben már mi magunk is készen állunk a változásra, és itt az ideje, hogy elengedjünk azokat az ideákat, amelyeken már túlhaladtunk.

Szeressünk hát nyitott szemmel, és ne tartsunk kapcsolatunk fogjaiként olyanokat, akik sosem fognak felérni belső ideáljainkhoz. De lássunk túl az apró hiányosságokon, nehogy saját éretlenségünk miatt veszítsünk el egy olyan valakit, aki érdemes szerelmünkre, és aki valódi partnerünk lehet egy életen át.

Székács Zsófia, tanácsadó pszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely munkatársa

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ