Nem ritka, hogy egy sztársportoló veresége legalább akkora örömöt vált ki egyes szurkolók körében, mint amekkora bánatot az illető rajongótáborában. Manapság, a közösségi média korában még inkább tetten érhető ez a jelenség: egy-egy közismertebb sportoló kudarca után sokszor szinte „felrobban” a twitter, s a hozzászólások jelentős része nem épp az érintett sztár iránti mély empátiáról tanúskodik. De vajon miért élvezzük annyira, ha egy híres sportoló vereséget szenved? Mi lehet az oka, hogy örömünket leljük abban, ha egy addig sikeres ember elveszteni látszik kivételes státuszát?

Mindenekelőtt érdemes megkülönböztetni egymástól a kevésbé esélyes fél támogatását és azt a helyzetet, amikor egy körülrajongott sztár veresége vált ki belőlünk pozitív érzelmeket. Az előbbi esetben nem az előzőleg esélyesebbnek tartott fél kudarca, hanem az „underdog” valószínűtlen sikere okoz örömöt, míg az utóbbi esetben kifejezetten azt élvezzük, hogy egy kiemelkedően sikeres sportoló „leesik a piedesztálról”.

De vajon mi ebben az élvezet? És egyáltalán milyen helyzetekben fordulhat elő, hogy a szurkolói lélek „sötét oldala” ilyen formában felszínre tör? Ezen kérdések megválaszolására törekedett Norman T. Feather ausztrál kutató egy 1994-es tanulmányában, melyben az átlagon felüli teljesítményt nyújtó emberekhez való viszonyulást vizsgálta. Megfogalmazásában ezek az emberek az úgynevezett „magasra nőtt pipacsok” (tall poppies) akik valamilyen tekintetben felette állnak a többségnek, „gyanúsan sikeresek”, s így

gyakran válnak irigység és ellenséges érzelmek tárgyává.

Feather kutatási eredményei alapján nem jelenthetjük ki általános érvényű igazságként, hogy az emberek többsége negatívan viszonyulna a kiemelkedően teljesítőkhöz, vagy a bukásukat kívánná. Bizonyos, többé-kevésbé körülírható esetekben azonban ez mégis előfordul.

A kiemelkedően sikeres emberekhez, így a sztársportolókhoz való hozzáállásunkat is rengeteg tényező befolyásolja. Míg egyes sportolók kudarca lehangolttá tesz, mások vereségét látva örömöt, egészen pontosan kárörömöt élünk át. Aligha meglepő, hogy ez elsősorban akkor következik be, ha a szóban forgó sportoló nem tartozik a kedvenceink közé – sőt, esetleg kifejezetten antipatikusnak találjuk.

Az ellenséges érzületek fakadhatnak egyrészt abból, hogy az illető személyisége valamilyen okból nem szimpatikus számunkra: például az a benyomásunk, hogy túlságosan énközpontú, rossz természetű, netán a fejébe szállt a dicsőség és nem megfelelő példakép mások számára. Emellett – habár a sportolóknál ennek elég csekély a valószínűsége – azt is feltételezhetjük, hogy sikerét csupán a vak szerencsének köszönheti, vagyis nem szolgált rá kellőképp arra a magas státuszra, amelyet betölt. Ezt az emberek többsége olyan igazságtalanságként éli meg, amit csak a sportoló kudarca állíthat helyre.

1
Önmagunkat egy kiemelkedően sikeres sportolóhoz viszonyítva ugyanis úgy érezhetjük, hogy méltatlanul bánt velünk a sors.

A sztárokkal szembeni ellenérzések fakadhatnak továbbá a társas összehasonlítás eredményeképpen létrejövő irigységből is. Önmagunkat egy kiemelkedően sikeres sportolóhoz viszonyítva ugyanis úgy érezhetjük, hogy méltatlanul bánt velünk a sors, hiszen mi hozzá képest nem vittük túl sokra, nem váltunk világhírű, ünnepelt ikonná. Az ebből fakadó frusztráció egyenes úton vezet ahhoz, hogy a kiemelkedően teljesítő egyén bukását kívánjuk és örömünket is leljük abban. Ez az öröm elsősorban abból származhat, hogy egy „bukott hős” már nem is tűnik olyan kivételesnek, hasonlóbbá válik az átlagemberhez, így kevésbé fenyegeti saját önértékelésünket. Gyakran előfordul, hogy egy korábban kevéssé rokonszenves sportoló pont ezáltal válik emberibbé és könnyebben szerethetővé a szurkolók számára.

Épp emiatt sok esetben válnak az ellendrukkolás célpontjává azok a sportolók, akik már-már túl tökéletesek és hosszú időn keresztül dominálják a mezőnyt. Az ilyen sztárokat sűrűn éri az a vád, hogy „megfojtják a sportot”, így

vereségük örömünnep lesz

a változatosabb eredményekre áhítozók szemében. Jó példája ennek Roger Federer éveken át tartó egyeduralma: a sikert sikerre halmozó teniszklasszis egy-egy váratlan vereségét sokan kitörő örömmel üdvözölték. Ennek hátterében többek közt az a közkeletű vélekedés is állhatott, hogy a svájci teniszezőnek – istenadta tehetségénél fogva – nem kellett annyit dolgoznia a győzelmeiért, mint kevésbé jó adottságokkal rendelkező versenytársai. Ez tette mások szemében kevésbé érdemesnek a sikerre, vagyis csak kudarca által állhatott helyre az igazságos világrend.

Természetesen az az eshetőség is felmerülhet, hogy egy sztár bukásának amiatt örülünk, mert ezáltal válik szabadabbá az általunk támogatott játékos útja a siker felé. Nem véletlen, hogy Roger Federer, Rafael Nadal vagy éppen Novak Djokovic szurkolói többnyire megelégedettséggel nyugtázzák, ha a riválisok vereséget szenvednek, hiszen így eggyel kevesebb komoly akadály áll kedvencük útjába. A támogatott sportoló sikerét szurkolóként saját magunkénak megélve növelhetjük önbecsülésünket, így magától értetődő, hogy az ezt fenyegető versenytárs veresége örömérzéssel jár együtt.

professional-football-player-nfl-praying-160577
A kiemelkedő teljesítményt nyújtó sportolókat egyértelműen más mércével mérjük, mint az átlagot.

Összességében kijelenthető, hogy a kiemelkedően sikeres sportolókhoz való viszonyulást nagymértékben befolyásolja az egyén önbecsülése: az alacsonyabb általános önbecsüléssel rendelkezők nagyobb valószínűséggel kívánják a sztárok bukását, mint azok, akiknek magas az önbecsülésük. Szintén meghatározó ebből a szempontból az egyéni értékrend: azok, akik nagy hangsúlyt fektetnek az egyenlőségre, pozitívabb érzésekkel fogadják, ha egy kivételesen teljesítő sportoló kudarcot vall, mint azok, akik jelentős értéknek tekintik a teljesítményt és a hatalmat.

Feather kutatása azt is világossá tette, hogy a kiemelkedő teljesítményt nyújtó sportolókat egyértelműen más mércével mérjük, mint az átlagot: ha egy sztár bukását valamiféle vétség, például csalás okozza, a közvélemény sokkal keményebben szankcionálja a viselkedését, mint ahogy azt egy kevésbé sikeres versenytársával tenné. Továbbra is teniszes példánál maradva jól mutatja ezt Maria Sharapova esete. Az orosz teniszező doppingvétségét követően múltbeli sikereinek megérdemeltsége megkérdőjeleződött, és egyértelműen megjelent az igény arra, hogy

a szabálysértő sportolóval példát statuáljanak.

Egy kiemelkedően teljesítő sportolóval szemben ugyanis társadalmi elvárás, hogy jó példával járjon elöl, s úgy tűnik igazságosnak, hogy a magas státuszával össze nem egyeztethető viselkedés ennek megfelelően súlyos büntetést vonjon maga után. A Sharapova által elkövetett vétség emellett arra is lehetőséget kínált, hogy egy „magasra nőtt pipacsot” a többivel azonos méretűre vágjanak, az igazságosság jegyében hasonlóbbá téve őt hozzájuk.

Mindent összevetve tehát elmondható, hogy a kiemelkedően teljesítő sportolók és a szurkolók jellemzői együttesen határozzák meg a bukásra adott reakciókat. Vannak „jó és rossz pipacsok”, akik különböznek a tekintetben, hogy mennyire érdemelték ki magas státuszukat, hogyan élnek azzal, milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, a szurkolók pedig saját személyiségük szűrőjén keresztül viszonyulnak rokon- vagy ellenszenvvel hozzájuk.

***

A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ