Korábbi cikkünkben szót ejtettünk a magyar identitás kollektív áldozati színezetéről, mely egyfajta csoportos tanult tehetetlenséget kölcsönöz nemzetünknek. Ezeknek a fogalmaknak a jelentését itt már részletesen megtárgyaltuk, de továbbra is fontos kérdés: milyen praktikus következménye lehet ennek mindennapjainkra nézve?

Egyformán gondunk van a házunk és az állam ügyeire, és bármilyen mesterséget űzzön is valaki közülünk, jól tájékozott a közügyekben. Mert mi vagyunk az egyetlenek, akik azokat, akik ezektől távol tartják magukat,

nem visszavonultaknak tartjuk, hanem egyenesen semmirekellőknek,

és mi magunk döntjük el vagy fontoljuk meg helyesen ügyeinket, azt tartva, hogy a szavak nem ártanak a tetteknek, az már inkább, ha – mielőtt hozzákezdenénk – nem tisztázzuk előbb okos beszéddel, hogy mit kell cselekednünk.

Periklész 2400 évvel ezelőtti halotti beszéde óta él a gondolat, hogy a működőképes demokráciához és a döntéshozatalhoz

elengedhetetlen a polgárok aktív részvétele.

Benjamin Barber 1984-ben pedig hangsúlyozta, hogy a politikában való aktív részvétel nem egy konkrét tevékenység, hanem a közösségi élet szerves része, csak úgy mint minden személy jóllétének elengedhetetlen feltétele (idézi Deth és Elff, 2000).

A történelmünkből adódó észlelt tehetetlenség hozománya lehet a politikai érdektelenség. Ezt természetesen nem lehet általánosítani, de tény, hogy 2002 óta a részvételi arány folyamatosan csökken az országgyűlési választásokon. A politikai aktivitás megléte vagy hiánya nem csupán nemzeti sajátosság, számos kutatás igyekezett ezt különböző tényezőkkel összekötni, úgy mint az iskolázottság, vallás, nem vagy foglalkozás. A személyiségjegyek közül Janowitz és Marvick (1953, idézi Dean, 1960) hozták összefüggésbe Adorno F-skálájával, mely a tekintélyelvűséget méri (tekintélyelvű személy, aki támogatja a hierarchikus rendszereket, és örömmel veti magát alá egy felsőbb hatalomnak). Eszerint a kutatás szerint az F-skálán magasabb pontszámot elérők ritkábban szavaztak, mint az átlag, mivel a tekintélyelvűség arányos a politikai tehetetlenség érzetével. Vagyis akik hajlamosabbak voltak arra, hogy vakon kövessenek egy vezetőt, kevésbé érezték úgy, hogy politikai sorsuk alakulásába beleszólásuk lehetne. (Dean, 1960).

A címben idézett dal Cseh Tamástól mindenkinek más jelentéssel bírhat, ami a legtöbb művészeti alkotásról elmondható. A neki tulajdonítható tartalom azonban nem csak személy, de korfüggő is. „Tőled úgy félek, hogy elrontod, te marha magyar szavazó!″ Sokan osztják ma is a művész félelmét, különböző okokból.

Hogyan tudjuk elrontani 2018-ban?

A döntésképtelenség, illetve a szimpatikus pártok és politikusok hiánya sokakat a választásokon való részvétel, ezzel a döntés megtagadására sarkall. Ne feledjük azonban, hogy ezzel is döntést hozunk, méghozzá elég súlyosat:

úgy döntünk, hogy nem kívánunk a továbbiakban részt venni a jövőnk alakításában,

ezt a lehetőséget inkább mások kezébe helyezzük, az arányszámokat pedig adott esetben akár általunk nem kedvelt pártok javára alakítjuk. Szívünk joga megbízni abban, hogy szavazó polgártársaink helyesen képviselik az érdekeinket, ezzel azonban a panaszkodás jogát is feladjuk a következő négy évre.

A rengeteg különböző vélemény mellett és ellenére, integratív szempontból megközelítve a választásoknak nincs objektíven mérhető jó vagy rossz kimenetele: érdekképviseletről van szó, és mint ilyen, az egyetlen rossz döntés, ha nem képviseljük saját érdekeinket, így válva Cseh Tamás modern kori „marháivá”.

 

Felhasznált irodalom:

Dean, D. G. (1960). Alienation and political apathy. Social Forces, 185-189.

van Deth, J., & Elff, M. (2000). Political involvement and apathy in Europe 1973-1998 (No. 33). MZES.

Periklész beszéde a háború első évében elesett athéniek temetésén (letöltve: http://mek.oszk.hu/06100/06151/06151.htm#16, 2017.09.03.)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ