Járja egy mondás: Magyarország 10 millió futballedző és egyben politikai elemző hazája. Amikor azonban a politikáról gondolkodunk, hajlamosak vagyunk a politikusokat egytől-egyig hidegfejű, haszonmaximalizáló, ördögien zseniális lényeknek tekinteni. Vajon ez tényleg így van? Komolyan ilyen egysíkúan gondolkodnak? Vagy csak képtelenek vagyunk az igazi mozgatórugókat megtalálni? Török Gábor politikai elemzővel, a BCE Politikatudományi Intézet docensével beszélgettünk.

Mi vonzotta a politikához?

Először a történelemhez kerültem közel. A „moszkvatéri generációhoz” tartozom, 1989-ben érettségiztem. Már gimnáziumban foglalkoztatott a történelem. Ám arra, hogy az is érdekes, ami éppen ott és akkor, a jelenben történik velünk, csak ’88-89-ben jöttem rá. Ebből a szempontból a rendszerváltás eseménysorozata meghatározó élmény volt. Az ELTE-re egyébként még történészi ambíciókkal érkeztem. A 19. századi keleti kérdés és az európai történelem érdekelt.

A történelemtől miért fordult mégis a politikatudomány felé?

Másodéves történész hallgató voltam az ELTE-n, mikor ott elindult a politológus képzés, ami egyből be is szippantott. Ha úgy tetszik, jelentkezett is egyfajta vákuumhatás a rendszerváltás után. Ettől függetlenül a mai napig úgy gondolom, engem történészi szempontból érdekel a politika. Nem választom szét a jelenkort a korábbi időszakoktól, mert szerintem fontos, hogy a politikatudomány módszertana alapján a korábbi időszakok is ugyanúgy tanulmányozhatók:

Én úgy gondolok Mátyás királyra, mint Orbán Viktorra.

Ez segít abban, hogy kívülállóként lássa az eseményeket?

Azt nem merném állítani, hogy kívülállóként figyelem a történéseket, hiszen a politikába mindenki valamilyen szinten involválódik. A politika hatásaitól nem tudjuk magunkat úgy függetleníteni, mintha mondjuk békát boncolnánk. Ebből a szempontból nincs könnyű dolga a történésznek. Ugyanúgy bele lehet szeretni Mátyás királyba, mint Orbán Viktorba.

Hogyan jellemezné a jó politikai elemzőt?

Nekem személyesen problémát okoz a kérdés: van-e egyáltalán olyan, hogy politikai elemzés. Erős szkepszis él bennem a szakmát, annak gyakorlatát illetően. Óvatos lennék azzal kapcsolatban, milyen a jó politikai elemző, nagyon toleránsan állok a különböző elemzői szerepmintákhoz. Hiszen a palettán ugyanúgy megfér a pártos elemző vagy az „értelmiségi guru”, mint amit én követendőnek tartok. Sokat küzdöttem ezzel a kérdéssel. Azt vallom, a politikai elemzés legnagyobb kihívása a források elérése. A források ugyanis elképesztően korlátozottak:

Bizonyos értelemben többet meg lehet tudni Mátyás királyról, mint Orbán Viktorról.

Azt tartom helyesnek, ha a politikai elemző nemcsak a nyilvánosságban elérhető forrásokra támaszkodik, hanem maga is információkat gyűjt. Ugyanis a média esetlegesen, nem mindig elfogulatlanul teszi a dolgát. Megkönnyítené az életünket, ha komoly tényfeltáró-újságírás létezne Magyarországon és/vagy, ha a magyar politikusok többet foglalkoznának önreflexióval. Mondjuk ha pályafutásuk végén, akár egy memoárban beszámolnának arról, mi történt velük.

Sajnos a magyar politikai elit ebben nem jeleskedett az elmúlt két évtizedben. Miután sem a sajtó nem teszi igazán a dolgát e területen, sem a politikusok nem tartják fontosnak, hogy döntéseik mozgatórugóit legalább utólag feltárják,  személyes feladatomnak tartom a lehető legtöbb információt összegyűjteni személyes kapcsolataimon, egyéb csatornákon keresztül. Meggyőződésem, hogy nem lehet a politikát a számítógép előtt ülve figyelni. Ki kell menni a rétre a bogarak közé, csak vigyázni kell arra, hogy az ember maga ne váljon bogárrá! Ez egy veszélyes terep, hiszen az ember maga is részévé válik ennek a világnak, ha közel lép hozzá. Az elefántcsonttoronyban könnyebb megőrizni a távolságot. Ugyanakkor azt gondolom, ezt a kompromisszumot meg kell hoznunk, ha tisztábban akarunk látni.

A politika egy olyan műfaj, amelyben a személyek sokkal fontosabbak minden másnál.

A politika összes releváns szereplőjével igyekszem személyes kapcsolatot teremteni. Hiszem, hogy elsősorban lélekkel rendelkező emberként kell megismerni őket. A politika nem a robotok világa, ahol mindenki a politikai hasznosságot tartja fontosnak. Sok helyzetben a politikus nem úgy dönt, ahogy a kockás lapon a leghasznosabbnak tűnik, hanem olyan döntést hoz, amely a jelleméből fakad.

A politikai elemzés szempontjából létezik egy és legjobb módszertan?

Itt elérkezünk a politikatudomány és a politikai elemzés határához és ahhoz a dilemmához, hogy a politika megismerésében a politikatudomány hasznos-e. Sokáig – a politikatudományt tanulva, tanítva – ragaszkodtam a keretekhez. Azt gondoltam: a politikatudomány fontosabb, mint a politika. Később rádöbbentem, engem a politika érdekel jobban. Ha annak a megismerését segítik a tudomány módszerei és fogalmai, akkor használom, ha nem, akkor nem. A politikatudomány jelentős része a megismerés szempontjából haszontalan. A kutatások jelentős része öncélú: nem bővíti a politikához kapcsolódó ismereteinket. Ettől függetlenül vannak olyan módszerek, amelyeket hasznosnak tartok, mint az eseti magyarázó elméletek, empirikus politikatudomány, diszkurzív politikatudomány.

szerintem a módszertan egy eszköz, amely hozzásegít a politika megismeréséhez.

Gyakran megkérdőjelezi a politikatudomány hasznosságát?

Nemcsak a politikatudományban, az élet más területein is érdekel, valaminek van-e haszna. Jobban foglalkoztat a módszernél az eredmény. Korábban magamnak sem mertem feltenni a kérdést: rendben van, ez egy nagyszerű tanulmány, amit olvastam, de mi értelme van? Majd ráébredtem, kételyeim nem lustaságból vagy szellemi restségből, hanem puszta célorientáltságból fakadnak. Felismertem, hogy a tudományos elitizmus egy jelentős része öncélú ezen a területen. Ugyanis a társadalomtudomány megpróbálja ugyanazt a normarendszert kialakítani, amit más területeken látunk, ám ez reménytelen a tárgy specifikussága miatt.

Ez igaz lehet a politikatudományban, a szociológiában, a pszichológiában, sőt még a közgazdaságtanban is, ahol az ember a vizsgálat tárgya. Ezeken a területeken elkerülhetetlen, hogy a siker érdekében tudományon kívüli módszereket alkalmazzunk. Ez az elefántcsonttoronyból árulásnak, felületességnek, szellemi restségnek látszhat, ám be kell látnunk:

égbekiáltó különbség van a politikai valóság és aközött, ahogyan a politikatudomány tekint a politikára.

***

folytatás következik

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ