Sajátos nehézségekkel néz szembe egy új pár, ha annak egyik vagy mindkét tagja korábban már házas volt és gyerekeket nevelt. Hogyan hat alakuló kapcsolatukra egymás gyerekeinek jelenléte? Mit lehet kezdeni a felgyülemlő indulatokkal és hangulatingadozásokkal? Mi a különbség aközött, hogy kapcsolat vagy valódi kapcsolódás jön létre? Míg a Fejezetek egy mozaikcsaládból korábbi részeiben az új társ és az exek nézőpontjából vizsgálódott, Kovács Orsolya tanácsadó pszichológus írásában ezúttal a szétválás utáni új kapcsolat jellemzőit kutatja.

Andrea, fiatal női klienseim, 6 éve él párjával élettársi kapcsolatban, akivel annak válását követően néhány hónappal ismerkedett meg. A következőképpen emlékszik vissza belső csatáira:

„A kapcsolat legelején igyekeztem a helyzet jó oldalát nézni. Ha az előző családja tönkrement, legalább másodjára már tudni fogja, hogy becsülje meg a kapcsolatát. A gyerekeinek kifejezetten örültem, azt éreztem, ez egyfajta komolyságot és tapasztalatot jelent. De néhány hónap után indokolatlanul folyamatosan dühöt éreztem iránta. Mindenbe belekötöttem, pedig korábban nem voltam ilyen típus. Sokáig tartott mire elkezdtem megérteni, hogy ez valójában rólam szól.”

Andreához hasonlóan számos mozaikcsaládban jelenik meg a kapcsolat stabilizálódása előtt egy ún. szerepzavaros fázis. Ebben az állapotban még nem találja a helyét az új családi formációban sem az újdonsült társ, sem a gyerekeket kapcsolatba hozó fél. Emiatt bizonytalanságot és a biztonság hiányát élhetik meg. Ezt többnyire egymás iránti destruktív dühvel vagy visszafojtott érzésekkel szokták lereagálni, ami számos tüskét vihet egy még éppen csak alakuló kapcsolatba.

Tovább nehezíti a helyzetet, ha az új család létrejötte, és az előző család elvesztése között nem telt el annyi idő, amennyi alatt az elvált fél helyre tudta volna magában tenni a korábbi kapcsolati kudarcot. Ezért hangulati nehézségei, sőt akár szexuális potencia-problémái lehetnek, amit nagyon nehéz megmagyarázni az új kapcsolatban. Hiszen az új társ azt várná, hogy örüljenek neki, minél több figyelmet kapjon, ehelyett gyakran az exférj vagy feleség a téma.

Az előző kapcsolat elengedésének elakadására utal az is, ha az új kapcsolatban is a régi szokásokat és rituálékat akarja megtartani az egyén, és ha a másik fél egyéb igényt fejez ki, azt a személyes szférája megsértéseként értékeli. Hasonló helyzetekben fontos tisztába kerülni azzal, hogy mit miért csinálunk. Ha arról van szó, hogy még nem vagyunk túl a veszteségfeldolgozáson – akár abban a tekintetben, hogy korábbi családunk felbomlása fáj, akár abban, hogy szeretnénk párunk szemében szinte kizárólagosak lenni, akkor a következőket érdemes tennünk.

Gondoljuk át, hogy hol is tartunk az elengedésben és milyen érzéseket táplálunk önmagunk iránt egy ilyen emocionálisan megterhelő helyzetben. Ezt követően beszéljünk új társunkkal minél nyitottabban arról, mi történik bennünk és kérjük a segítségét abban, hogy próbálja megérteni kapcsolódó reakcióinkat.

Amíg a mozaikcsaládban sikerül megtalálni a megfelelő pozíciót, a párkapcsolatban számos nehézséggel kell szembenézni
Amíg a mozaikcsaládban sikerül megtalálni a megfelelő pozíciót, a párkapcsolatban számos nehézséggel kell szembenézni

Csaba, középkorú férfi kliensem, lassan már egy éve él új párkapcsolatban, amelybe két 5 éves kisfiút hozott első házasságából. Kezdetben minden forgatókönyv szerűen alakult, de mostanra kezdtek elromlani a dolgok:

„Kedvelik őt a gyerekek, de úgy érzem, neki egyre nagyobb terhet jelentenek. Tudom, hogy örül neki, hogy jó apa vagyok, de látom a viselkedéséből, hogy fájlalja, ha helyette velük töltöm az időt. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy hogyan viszonyuljon hozzájuk, hogy jó legyen a kapcsolatuk, de ezen egyre inkább kiakad. Mintha két tűz közt lennék.”

Sok félreértésre ad okot, ha különböző jelentést tulajdonítanak a pár tagjai a gyerekekkel töltött közös időnek. Akár csak az egyik, akár mindkét fél hoz a kapcsolatba gyerekeket, felmerülhet, hogy a másik miért nem képes úgy szervezni az életét, hogy több idejük legyen egymásra.

Az eltérő igényszint akkor jelent leginkább problémát, ha a rendszerben jelen van a bűntudat és a kapcsolati bizonytalanság. Ez arra utal, hogy lelkiismeretfurdalása lehet az új kapcsolatba kerülő szülőnek, hogy gyermekeivel nem tud annyi időt tölteni, mint korábban, vagy azért mert nem tudja már a hagyományos családi szerkezetben nevelni őket. A másik fél pedig éppen amiatt érezhet bűntudatot, hogy zavarják őt párja gyermekei, pedig tulajdonképpen azok nem tehetnek róla. A probléma megoldásához az lehet a kulcs, ha a felek kölcsönösen kifejezik egymás iránti szeretetüket és megpróbálják magukban elfogadni azt, hogy a kapcsolatok kialakulásának és elengedésének van egy rájuk egyénien jellemző tempója.

Csaba példájának még egy fontos aspektusa van. Az a tévhit, hogy érdemes befolyásolnia az új társa és a gyermekei közt alakuló kapcsolatot. Ez egy gyakran félrecsúszó vállalkozás, mivel így az a kapcsolat könnyen válhat a párkapcsolat aktuális állapotának lenyomatává. Tehát, ha úgy értelmezi a szülő, hogy ha a gyermeke kap figyelmet vagy szeretetet az olyan mintha ő kapna, ha pedig nem, akkor olyan mintha őt fosztanák meg tőle. Azaz nem hagyja, hogy a kapcsolat a maga útján fejlődjön ki, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy meghatározza, párja hogyan érezzen a gyerekei iránt.

Természetesen el lehet várni, hogy társunk tisztelettel bánjon gyermekünkkel, de a szeretetre senkit nem lehet rávenni. A legjobb módja annak, hogy az mégis kialakuljon, ha hagyjuk, hogy tőlünk függetlenül ismerjék meg egymást. Ezzel azt is elkerülhetjük, hogy párkapcsolati konfliktusaink a gyerekre helyeződjenek át: ha minden rendben köztünk, akkor órákig boldogan foglalkozom a gyerekeddel, ha viszont összeveszünk, akkor szóba sem állok vele. A legtöbb, amit ilyen helyzetben tehetünk, hogy a kapcsolat helyett a kapcsolódásra tesszük át a hangsúlyt.

Mit jelent kapcsolódni?

Míg egy kapcsolat lényege, hogy a felek között van folyamatos kommunikáció, a kapcsolódásé az, hogy nyitottak vagyunk a valódi érzelmi kölcsönösségre. Míg az előbbi esetben van egyfajta együttműködés és információáramlás, de érzelmileg nem feltétlenül tudunk belőle töltekezni, addig ha kapcsolódunk valakihez számítanak a saját és a másik érzései, megtehetjük, hogy sérülékenységünk ellenére kifejezzük vágyainkat, gondolatainkat.

Ha erre nem áll készen valamelyik fél, akkor legfeljebb azt tudjuk mérlegelni, hogy ezt mi el tudjuk-e fogadni vagy sem.

A szerző Kovács Orsolya, tanácsadó pszichológus, a Fejezetek egy mozaikcsaládból sorozat írója, tematikus önismereti csoportok vezetője.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ