Hirdetés

„Amikor Charlie hozzánk került, a társadalmon kívül állt, nem volt múltja, nem volt kapcsolata a jelennel, sem pedig jövőbe vetett reménye. Bátran állíthatjuk, hogy e kísérlet előtt Charlie Gordon valójában nem is létezett.” Miért fontos foglalkoznunk a sérült emberek megítélésével? Cikkünkben a fogyatékossággal kapcsolatos sztereotípiákat járjuk körbe.

Hirdetés

Léteznek pozitív és negatív előítéletek, melyek lehetnek valósak és valótlanok. Gyakori, hogy a sérült embereket kinevetik, csúfolják vagy akár bántalmazzák. Az előítéletesség megnyilvánulásának öt formája létezik: szóbeli előítéletesség, elkerülés, hátrányos megkülönböztetés, testi erőszak alkalmazása és a kirekesztés.

Általában ezek az előítéletek, sztereotípiák és hamis mítoszok állnak az útjában a valamilyen károsodást szerzett emberek elfogadásának és integrálódásának. Sokszor kerüljük a kontaktust velük, pedig ők is ugyanolyan emberek, mint mi.

Vajon hogyan éli meg belülről egy értelmi fogyatékossággal rendelkező ember állapotát?

Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regényének központjában Charlie Gordon, egy harminckét éves értelmi fogyatékos férfi áll. A főszereplő elszánt, szeretne tanulni és minél többet megtudni a világról. Legfőbb vágya, hogy okos lehessen. Még munkája is van, ahol munkatársai állandóan gúnyt űznek belőle, bár ebből ő mit sem észlel. Charlie részt vesz egy kísérletben, amit eddig csak egy egéren, Algernonon teszteltek. A beavatkozás után kognitív funkciói rohamosan fejlődni kezdenek. A két orvos, akik a kísérletet végezték, egy konferencián bemutatják munkájukat, ahol így nyilatkoznak a főszereplőről:

„Amikor Charlie hozzánk került, a társadalmon kívül állt, nem volt múltja, nem volt kapcsolata a jelennel, sem pedig jövőbe vetett reménye. Bátran állíthatjuk, hogy e kísérlet előtt Charlie Gordon valójában nem is létezett.”

Az előadás alatt döbben rá Charlie, hogy eddig emberszámba se vették. Pedig ugyanúgy voltak érzései, gondolatai, mint mindenki másnak. Állapota csak ideiglenes, egy idő után elkezd szellemileg újra leépülni. Viszont a visszaesése után is megmaradnak érzései, emlékfoszlányai a múltról. Ezt jelképezi az a mondata, amikor az elhunyt egérről, Algernonról sem feledkezik meg:

„Kérem, ha véletlenül arra mennek, tegyenek virágot Algernon sírjára a hátsó udvarba.”

A könyv remekül mutatja be a fogyatékosokról kialakított sztereotípiákat. Azt, hogy mennyire vannak a társadalom peremére kiszorítva és elkülönítve. A szerző ezzel állítja szembe az értelmi fogyatékosok érzéseit, gondolatait és belső világát. Nekik is vannak céljaik, tudnak szeretni és szeretnek szeretve lenni.

Kép, a könyvből készült színdarabról

Magyarországon nagyjából másfél millió ember él valamilyen fogyatékossággal. Sokan közülük anyagilag is korlátozottak. Éppen ezért még több előítélet éri őket és kirekesztettségük fokozódik. A helyzetet az is rontja, hogy kevés olyan embert képeznek, akik alkalmasak lennének rehabilitálni őket. Így a valamilyen tulajdonságában korlátozott emberek igényeit nem tudják megfelelően kielégíteni. Az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint a fogyatékosság az egészség károsodását jelenti. Az egyént korlátozza cselekvőképességében és kihat a társadalomban való részvételére. Tehát ezek alapján általában:

„Nem maga az állapot, hanem a társadalom mint közeg tesz egy személyt fogyatékossá kategorizációjával.”

Néhány gyakori sztereotípia…

Elképzelés: Sokak szerint a legjobb, ha nevelőintézetbe kerülnek a fogyatékossággal élők, mivel ott mindent megkapnak.

Valóság: Bár a nevelőintézetek biztosítják számukra a megfelelő környezetet, és akadálymentesített teret, viszont a szerető közeget és a családot nem tudják helyettesíteni az ott dolgozók.

Elképzelés: A társadalom azzal a tévhittel él, hogy a sérült emberek nem szeretnek másokkal érintkezni, csak „saját társaikkal”.

Valóság: Régebben több éven keresztül más intézménybe helyezték a fogyatékossággal élőket. Így nem igazán vegyültek a többi emberrel sem az iskolában, sem a munkahelyen.

Elképzelés: Sokan úgy vélik, hogy nem jó, ha ugyanazon óvodába vagy iskolába járnak egészséges és valamilyen fogyatékossággal rendelkező személyek, mivel a szülők félnek attól, hogy a fogyatékosság „átterjedhet” gyermekükre.

Valóság: Ez a feltételezés is abszolút hamis, mivel a fogyatékosság nem fertőző. Több kutatás is megerősíti, hogy a kontaktus csökkenti a negatív sztereotípiák kialakulását, mivel az érintkezés növeli az empátiát és bizalmat kelt a másik csoport iránt.

Down-szindrómás lány

Megoldási lehetőségek

A potenciális megoldási lehetőség az interakció és a kommunikáció erősítése, az alapvető emberi jogok gyakorlásának lehetősége lenne. Ezen kívül az oktatásban és a gazdaságban is mindent meg kellene tenni az integráció érdekében. A médiában nyomatékosítani és reális képet festeni a fogyatékossággal élő személyekről. Továbbá a rehabilitáció során a család bevonásának lehetőségét is biztosítani kellene.

Mind a könyv, mind pedig a kutatások alátámasztják, hogy nem kell félni a sérült emberektől. Ők is ugyanolyanok, mint akárki más, vannak érzéseik és tudnak szeretni. A könyvet, melyből színdarab is készült, ajánlott elolvasni mindenkinek. Merőben átformálja gondolkodásunkat és hozzáállásunkat a fogyatékossággal élőkkel szemben. A cselekmény izgalmas, felkavaró és egyben tényszerű is.

Felhasznált szakirodalom:

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak. Árkádia Kiadó, Budapest, 1988

ENSZ Egészségügyi Világszervezet. (2002). Az új WHO-terminológia. In K. Z.-K. György, A Taigetosztól az esélyegyenlőségig Budapest: Osiris.

Könczei, Z. K.-G. (2002). A család, a nők, a fiatalok és a szexualitás kérdései. In Z. K.-G. Könczei, A Taigetosztól az esélyegyenlőségig (old.: 445-491.). Budapest: Osiris.

Laki, I. (2014). Magyarországi vonatkozású társadalmi kérdések a fogyatékkal élő emberek életterében.

Továbbá a képek forrásai itt és itt.

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ