Hirdetés

„A világban nincs jó és rossz. Egy dolog van… a hatalom. És azt a gyöngék nem tudják megszerezni!” – jelenti ki Voldemort az első Harry Potter filmben. De vajon több is van emögött a sötét életfilozófia mögött? Miért lett Tom Denemből – egy különleges, ám árván maradt gyermekből – minden idők legnagyobb fekete mágusa? Járjunk utána!

Hirdetés

Csábító ugyan a gondolat, de Voldemort nem egy múlt nélküli pokolfajzat, aki a semmiből teremtetett. Ő maga is csak egy ember, akinek nyomasztó gyermekkora a hatodik kötetben kerül napvilágra. Ebben a részben ugyanis Dumbledore és Harry kriminálpszichológusokhoz méltó módon igyekeznek feltárni a fekete mágus múltját annak reményében, hogy megértsék őt a jelenben és legyőzzék a jövőben. Vizsgáljuk hát meg Tom Denem élettörténetét most mi magunk is,

ám ezúttal a patopszichológia szemszögéből!

A családi háttér

Mint minden pszichés rendellenességnek, Voldemort mentális betegségének is volt egy genetikailag meghatározott, családilag halmozódó eredete. A Sötét Nagyúr ugyanis feltehetően egy igen komoly személyiségzavar áldozata volt, amelyet egy másik személyiségzavar csak még tovább súlyosbított. Melyek lehettek ezek? Arra később még kitérünk! Jelenleg azt kell eldöntenünk, hogy Tom Denem vajon örökölhette-e felmenőitől a benne rejlő „gonoszságot”? Nos, erre a kérdésre talán előrebocsáthatjuk a választ: igen.

Tudjukki ugyanis anyai és apai ágról is igen sok morálisan megkérdőjelezhető vonást örökölt. Édesapja, idősebb Tom Denem egy Little Hangleton nevű település régi, nemesi családjának legutolsó sarja volt. A fiatalembert a helyiek jómódú, művelt, vonzó és megnyerő, ám kissé gőgös és rátarti embernek ismerték – akárcsak a Denem család többi tagját. Annak ellenére tehát, hogy a férfi alapvetően muglinak született,

mégis kirítt arisztokrata önteltségével a többi varázstalan ember közül.

Voldemort édesanyja, Merope Gomold úgyszintén egy nemesi vérvonal legutolsó tagja volt. Ő és családja azonban – annak ellenére, hogy részint a legendás Mardekár Malazár, részint pedig a titokzatos Ignotus Peverell aranyvérű leszármazottja volt – a lehető legnagyobb nyomorban élt. Merope apja (Rowle Gomold) és bátyja (Morfin Gomold) ugyanis mindketten annyira feljebbvalónak és magasabb rendűnek tartották magukat, hogy kevélységük semmiféle munkát nem engedett meg számukra. Ez a felfogás persze Merope-ot is mélyszegénységre ítélte, akit kviblisége miatt amúgy is sokszor bántalmaztak családtagjai.

„Nem a képességeink mutatják meg, hogy kik vagyunk, hanem a döntéseink.”

Az a megfigyelés ugyanakkor szintén említést érdemel, amely szerint a Gomold család igen komoly genetikai rendellenességekkel küszködhetett. Az aranyvérű varázslók családon belüli házasodása ugyanis esetükben olyannyira gyakori lehetett, hogy a vérfertőzés fizikai és mentális hatásai Merope-nál és Morfinnál már biztosan érvényesültek. Ezt a hipotézist a testvérek testi és szellemi furcsaságai is megerősítik, amelyeket a neveltetésüket kísérő gátlástalan erőszak valószínűleg csak még jobban elmélyített. A Sötét Nagyúr ettől kissé eltérő alkati megjelenése feltehetően apja tisztább génállományának volt köszönhető.

A gyermekkor

Az ifjabb Tom Denem jól láthatóan két igencsak „sötét” vonásokkal jellemezhető család sarja volt. Ebből kifolyólag valószínűleg mindkét ágról sok olyan temperamentumszerű vonást örökölhetett, mint például az impulzivitás, az agresszió, a dominancia vagy a meggondolatlan élménykeresés. A gyermek fogantatása mindazonáltal újfent elgondolkodtató. Merope-nak ugyanis Dumbeldore véleménye szerint csak egy erős szerelmi bájitallal sikerülhetett magához láncolnia az idősebb Denemet. Erről az Amortentiának nevezett varázsszerről márpedig ismeretes, hogy nem ébreszt valódi szerelmet, nem eredményez őszinte szeretetet,

csak hamis vágyakat kelt,
egyfajta „kényszer-szeretetet” okoz.

Mi következik mindebből? Nos, elsősorban az, hogy Voldemort nem szerelemből, hanem annak kierőszakolt másából született. Ez a momentum azért is fontos, mert a súlyosabb mentális rendellenességek esetén valóban gyakori, hogy az érintettek nem kívánt gyermekként születtek, akiknek mindezt ráadásul még a szüleik is a szemükre hányták. Tudjukki tehát szimbolikusan ugyan, de még csak fogantatása pillanatában sem ismerhette a szeretetet. Sőt, később sem igazán találkozott vele! Apja elvégre még a várandóssága alatt elhagyta Merope-ot, anyja pedig pár perccel gyermeke születése után vesztette életét.

„Nem az számít, hogy minek születik valaki, hanem az, hogy mivé nő fel.”

Az ifjú Nagyúr élete első tíz évét egy londoni árvaházban töltötte. Fejlődése talán legmeghatározóbb időszakában azonban továbbra sem részesült feltétlen szeretetben. Az árvaházak mindenkori problémája ugyanis abban az időben is az lehetett, ami a jelenben: túl kevés nevelőre jutott túl sok gyermek. Mindez rendszerint azt eredményezi, hogy az árván maradt csecsemőkkel senki sem tud minőségi időt tölteni, a babák pedig így képtelenek valódi kötődést kialakítani. Nem fejlődik ki tehát bennük az az „ősbizalom”, ami a szeretetnek lesz az alapja. Az ekképp felnövekvő gyerekek minden kapcsolatukból visszavonják érzelmeiket.

Ez a jelenség azonban nemcsak Voldemort karakterére, s nemcsak Rowling varázsvilágára igaz!

Tom Denem tizenegy éves koráig semmit sem tud származásáról, csak azt sejti, hogy ő más, mint a többiek. Elsőként Dumbledore-nak árulja el, milyen bámulatos képességekkel rendelkezik, s hogy bárkinek fájdalmat tud okozni. Denem egy tipikus magatartászavaros kisfiúvá válik tehát, aki feltehetően sok gonoszságot művel, mégsem tudják rajtakapni őt. Állatokat és gyerekeket kínoz meg, személyes tárgyakat csen el, semmiért nem érez lelkiismeret-furdalást, mindeközben pedig nem vágyik se barátokra, se társakra. Mivel nincs senki, aki ekkor gátat tudna szabni agressziójának, az a büntetések hiányában nőttön nő!

A serdülőkor

Az árvaházbeli gyermekévek egyrészt a szeretetteljes gondoskodás biztosításának, másrészt pedig az erőszakos viselkedésformák megakadályozásának hiányával járultak hozzá Voldemort későbbi személyiségzavarához. A következő mérföldkő ezen az úton Dumbledore látogatása. Ő árulja el ugyanis az ifjú Tomnak, hogy ő valóban különlegesebb társainál. A fiú élete innentől fogva nem lesz többé a régi. Most már hivatalosan is tudja magáról, hogy varázsló, aki több, mint egyszerű halandó. Felsőbbrendűsége végre beigazolódott!

A Roxfortba kerülése után egyre jobban kibontakozik Tudjukki sötét énje – de most már egy jóval magasabb szinten. Fontos esemény, hogy a fiú Mardekár házába kerül, ahol hozzá nagyon hasonló emberek veszik őt körül. A mardekárosok ugyanis a regény szerint mind ravasz, becsvágyó, előítéletes és sokszor erőszakos gyerekek, akik közül legtöbben előkelő származásúak is egyben. Velük rokonszenvezve, s tőlük tanulva az ifjú Nagyúr személyisége egyre rosszabb irányba fordul, miközben tehetsége egyre jobban fejlődik.

„A dolgokat mindig nevükön kell nevezni. Ha félsz a névtől, félni fogsz magától a dologtól is.”

Tom Denem ugyanis rendkívül intelligens és ambíciózus diáknak bizonyul. Még a mágusok között is be akarja bizonyítani, hogy ő sokkal értékesebb másoknál. Irigylésre méltó zsenialitása ráadásul vonzó külsővel, elbűvölő viselkedéssel és karizmatikus megjelenéssel párosul. Gyakorlatilag nincsenek előtte határok, bárkit képes manipulálni. Egyedül Dumbledore lát csak át a szitán, ám ő reménykedik a változásban. Voldemort mindezek ellenére később, szülei kilétének kutatása közben szörnyű ténnyel szembesül:

ő nem aranyvérű varázsló!
Nem lehet tehát tökéletes.

A grandiózus ego efféle megrendülése valódi kínszenvedés a Voldemorthoz hasonló emberek számára. Tom sem késlekedett sokáig, gyorsan helyreállította darabokra tört énképét. Miután ugyanis megtudta Morfintól, hogy mi az öröksége, s hogy ki az apja, azonnal cselekedett: elkábította nagybátyját, elvette tőle pálcáját, ellopta értékes gyűrűjét, megölte apját és nagyszüleit, végül pedig mindent Morfinra kent. Élete első gyilkossága azonban csak a jéghegy csúcsa volt. Voldemort egyre elvakultabbá kezdett válni ettől a bosszútól!

Denem a Roxfortba való visszatérése után indul csak el igazán a lejtőn. Rájön, hogy tud párszaszóul, hogy ő Mardekár utódja, hogy képes kinyitni a Titkok Kamráját, s hogy léteznek horcruxok. Már nem elég neki társai és tanárai csodálata, úgy érzi, többre hivatott holmi prefektusnál vagy iskolaelsőnél. Neki uralkodnia kell! Kiszedi hát Lumpsluck professzorból a szükséges tudást, megöli szörnyetegével Myrtle Warrent, lelkének egy kiszakított darabját pedig naplójába rejti, halhatatlansága reményében. Mindezt ráadásul tizenhat éves korában,

személyiségfejlődése egyik legkritikusabb fázisában hajtja végre!

A felnőttkor

Tom nemcsak az „Önzetlenül az Iskoláért” kitüntetéssel, hanem annak hamis tudatával hagyta hátra a Roxfortot, hogy ő több, mint halandó, több, mint varázsló, sőt, talán több is, mint ember (elvégre legyőzte a halált). Apjával való szakítását azzal tetőzte be, hogy eldobta nevét, s újat alkotott helyette annak betűiből. Ezen új identitásához azonban idővel új kinézet is társult: Voldemortként teljesen megváltoztatta, kifejezetten ijesztővé tette külsejét. Ezzel is azt nyomatékosítva, hogy ő még aranyvérű társainál is hatalmasabb. Ráadásul minél több horcruxot készített, annál kevesebb emberség maradt benne. Úgy is mondhatjuk: annál súlyosabbá vált antiszociális és nárcisztikus személyiségzavara.

„Meghalni csak emberek tudnak, de benne nem volt már semmi emberség.”

A Sötét Nagyúr ugyanis e két patológia egyfajta keverékével küzdött. Egyrészt félelem és megbánás nélkül sértette meg mások jogait, képtelen volt a társas normákat betartani, mesterien manipulálta társait, lopott, csalt, hazudott, valamint impulzív és agresszív, mégis elbűvölően intelligens volt. Akárcsak egy vérbeli pszichopata. Másrészt ugyanakkor erős nagyzási hóbort is jellemezte, határtalan csodálatra vágyott, mindenkinél jobbnak hitte magát, önzése és irigysége pedig minden empátiát kiölt belőle – akárcsak egy betegesen nárcisztikus emberből. Mindez azonban csak addig tartott, amíg Tudjukki nem találkozott egy hozzá oly hasonló, tőle mégis olyannyira különböző fiúval, Harry Potterrel. Egy szintén félvér varázslóval, akiben „olyan erő lakozott, amit a Sötét Nagyúr nem ismert”.

S hogy mi volt az?
A feltétel nélküli szeretet.

Felhasznált szakirodalom:

Comer, R. J., Boross, O., Ehman, B., & Mirnics, Z. (2005). A lélek betegségei: Pszichopatológia. Osiris.

American Psychiatric Association. (2013). Diagnostic and statistical manual of mental disorders (DSM-5). Arlington: American Psychiatric Publishing.

 

Ha kíváncsi vagy a Voldemort életéről készült, legújabb filmre, itt megnézheted!

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ